Magyar Narancs: Az előző budapesti koncertjük annyira jól sikerült, hogy kiadták CD-n és DVD-n is. Mit gondol, minek köszönhető ez a hatalmas népszerűség?
Maurizio De Angelis: Noha soha nem hagytuk abba a zenélést, az újrakezdést Bud Spencer halála előzte meg. Nem a mi ötletünk volt a koncertturné, először vissza akartuk utasítani a felkérést, volt bennünk némi félelem, bizonytalanság. De aztán rájöttünk, hogy a koncertezés olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanultad, nem felejted el. És különben sem árt az a kis adrenalinlöket, amit a színpadi zenélés jelent. Ráadásul a budapesti koncerten Terence Hill és Kabir Bedi is fellép, úgyhogy minden adott egy jó kis időutazáshoz.
MN: Miért nevezik a zenekarukat Oliver Onionsnak?
MDA: Olaszország külföldmajmoló volt a 60-as, 70-es években. Mi is játszottunk mindent: countryt, popot, funkot és diszkót. Amikor elkezdtünk filmezni, a valódi nevünkön komponáltunk, de a főcímdalokhoz kellett valami más név. Egy alig ismert 19. századi angol írót hívtak Oliver Onionsnak. Gondoltuk, ez elég eredetien hangzik.
| ||
MN: Hogyan kerültek a filmiparba?
MDA: A hatvanas években, az RCA lemezkiadónál olyan énekes-dalszerzők lemezeit hangszereltük, mint Claudio Baglioni, Lucio Dalla, Patty Pravo vagy Ornella Vanoni. Miután kezdtek megismerni minket mint stúdiózenészeket, „beesett” egy felkérés Nino Manfreditól, hogy hangszereljük meg neki a Tanto pe’ canta című híres régi dalt.
És ez nagyot szólt akkor. Nino a San Remó-i Fesztiválon adta elő akkora sikerrel, hogy kiadták lemezen is, a dal az olasz slágerlisták élére került. És mivel Manfredi éppen ekkor – 1971-ben – készült az első rendezésére, kézenfekvő volt a számára, hogy minket kér fel a zene megírására. Így hát a Csoda olasz módra lett a belépőnk a film világába.
MN: Úgy tudom, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat filmzenéjének a felvételén is játszott.
MDA: Az RCA római stúdiója a gyűjtőhelye volt az olyan befutott zeneszerzőknek, mint Ennio Morricone, Nino Rota és Riz Ortolani. Huszonkét éves zöldfülű voltam, amikor szóltak, hogy a nagy Morricone olyan muzsikust keres a Volt egyszer egy vadnyugat felvételéhez, aki tud bendzsózni. Én tudtam valamennyire, ahogy zongorázni meg furulyázni is, bár az alaphangszerem a gitár volt.
Egyébként Morricone mester társaságában úgy éreztem magam, mint a mesében. Szigorú volt, de hagyott kibontakozni. Ráadásul sikerült ellesnem tőle egy csomó szakmai fogást, lényegében tőle tanultam meg, hogy a zenék hogyan működnek egy jelenetben. Neki köszönhetem, hogy megismertem a filmzeneszerzés alapjait.
MN: Hogyan lettek a Bud Spencer – Terence Hill páros házi zeneszerzői?
MDA: Italo Zingareli producer ötlete volt, hogy összehozza a nagyszívű óriást és az acélkék szemű sármőrt, így hívtuk Budot és Terence-et a hátuk mögött. A Csoda olasz módra elképesztő sikerének köszönhettük, hogy 1971 bekerültünk Az ördög jobb és bal keze című film folytatásába.
Külön öröm volt, hogy ebben a filmben az Onionsszal megkezdett countryvonalon mehettünk tovább: akusztikus gitárral, szájharmonikával, ütőhangszerekkel próbáltunk új hangzást adni a western műfajnak. És hát ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Bud Spencer igazán muzikális fazon volt. Kevesen tudják róla, hogy milyen remekül énekelt. Persze nápolyi fiúként a vérében volt a zene. Dalszerzéssel és szövegírással is foglalkozott, mielőtt filmezni kezdett.
MN: Barátok voltak?
MDA: Egy filmzeneszerző általában a producerrel és a rendezővel áll szoros alkotói kapcsolatban. A színészekkel elvétve találkozik, sokszor csak a film bemutatóján. De Buddal másként alakult a viszonyunk, bár ő nem is tartotta magát színésznek. Rendkívül kíváncsi, nyitott, mondhatni, civil személyiség volt, akit minden érdekelt, így a filmzenék is.
Amúgy az életben is az elesettek oldalán állt, akárcsak a szerepeiben. Imádott enni, és remekül főzött, gyakran csaptunk nagy családi vacsorákat hol nála, hol nálunk. Ilyenkor soha nem szakmai kérdésekről beszélgettünk, hanem az élet dolgairól. Nagyszívű, jóindulatú, kedves ember emlékét őrzöm róla. A Piedone-filmek után kikoptunk egymás életéből, mindenki ment a maga útján, de a szeretet, a tisztelet változatlanul megmaradt köztünk. Terence Hill-lel is nagyon szívélyes a kapcsolatunk, de vele kevésbé léptünk túl a szakmai kereteken.
MN: A legismertebb olasz filmzeneszerzők közé tartoznak, de a kritikusok szerint túl kommersz a zenéjük.
MDA: Igaz, hogy Olaszországban a könnyűzenei ipar kézműveseiként tartanak minket számon, de nem bánjuk. Örömünkre szolgál, hogy hihetetlen rekordokat értünk el lemezeladás, slágerlistás helyezések terén. Rengeteg feldolgozásban hallottuk a filmzenéinket, a betétdalainkat, de az előadóművészeknek komponált slágereinket is. Amúgy némileg változott a megítélésünk Olaszországban, amióta újra önjogunkon zenélünk, és a saját tolmácsolásunkban adjuk elő több mint negyven év daltermését.
| ||
MN: Milyen munkamegosztásban dolgoznak?
MDA: Testvéreknél és szerzőpároknál is ritka, hogy mindent négykezesben csinálnak. Guido a szervezésben, a producerekkel, rendezőkkel való tárgyalásban, a stúdiómunka technikai lebonyolításában verhetetlen. Lényegében ő teremti meg az alapokat. Az én erősségem inkább a részletek kidolgozása, a hangszerelés, no meg általában én találom ki a fő zenei motívumokat.
MN: Úgy tudom, a Sandokan után New York-i szerződést kínáltak önöknek. Miért nem éltek vele?
MDA: Minimum két évre akartak leszerződtetni minket, ezt akkoriban elképzelhetetlennek tartottuk. Persze akkor egy darabig eljátszottunk a gondolattal, hogy idővel talán Hollywood kapui is megnyílnának előttünk. De aztán leültünk a mi kis törzskávézónkban, Rocca di Pappában, egymásra néztünk, és azt mondtuk, jó volt pár percig ábrándokat kergetni, de a mi valóságunk Olaszország. Minden ide köt, a család, a barátok, a rokonok, a munkatársak. Meg aztán beutazhatjuk a világot úgy is, hogy nem kell feladni a megszokott közegünket. Mi már csak ilyen szentimentális olaszok vagyunk.
MN: Elmesélné a sztorit, hogyan ismerkedtek meg Tarantinóval, aki előszeretettel használja fel a dalaikat a filmjeiben?
MDA: Az Guido története. Pár éve a velencei filmfesztiválon épp egy producerrel tárgyalt egy készülő tévésorozat kísérőzenéjéről a Lidón, amikor beviharzott Tarantino. Bemutatták neki Guidót. A De Angelis név hallatán elgondolkodott, és elmondta, hogy élt valaha két olasz testvér, akik remek filmzenéket írtak. Erre a producer közölte vele, Guido az egyikük. Tarantino erre elsápadt, és alig győzött bocsánatot kérni.
MN: Az olasz sajtóban eléggé elmarasztaló szavakkal illette a mai olasz filmeket. Azt mondta, hogy leáldozott a műfaji filmeknek. Nem a keserűség beszél önből?
MDA: Nem a műfajiságot hiányolom az olasz moziból, inkább az eredetiséget. A zeneszerzők is sound designerekké minősültek, mintha nem is az volna a cél, hogy emblematikus, karakterisztikus filmzenék szülessenek. A low budget produkciók vannak többségben manapság, és ennek megfelelően a zene másodlagossá vált, és kizárólag aláfestő szerepet tölt be.
(Guido és Maurizio De Angelis február 16-án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában.)
