„Nagypénteken arra ébredtem, ebben a házban először, hogy beárad a napfény. A kis kert kivirágzott, csiripeltek a madarak, s végre kiülhettem a házikó mellvédfalára, élvezhettem a nyugalmat, amelyre annyira vártam, s amit oly ígéretesnek találtam. Telve ezzel az érzéssel, hirtelen azt mondtam magamban: ma van nagypéntek napja, és eszembe jutott, milyen jelentősnek tűnt ez számomra Wolfram Parzivâljában. A marienbadi tartózkodásom óta, amikor a Mesterdalnokok és a Lohengrin megfogant bennem, nem foglalkoztam a költeménnyel. Most azonban ellenállhatatlan erővel tört rám annak eszményi tartalma, és a nagypénteki gondolatból kiindulva sebtiben összeraktam a teljes három felvonásos drámát.” Önéletrajzában ily gusztusosan poentírozta a Parsifal szövegének fogantatástörténetét Wagner, összekapcsolva azt ama legelső reggellel, amely az Otto Wesendonck által 1857 tavaszán nagyvonalúan a rendelkezésére bocsátott svájci villában, az Asylban virradt rá. S habár ez valójában nem egészen így és ekkor történt, azért a nagypéntekhez váltig elszakíthatatlan módon kapcsolódik az utolsó Wagner-zenedráma, vagy legalább valamelyest pontosabb műfaji megjelöléssel: szent ünnepi színjáték. Mondhatni értelemszerűen az új pesti Parsifal-bemutató is e napon vár miránk: Kocsár Balázs vezényletével, Almási-Tóth András rendezésében és Kovácsházi István címszereplésével (Operaház, április 15., öt óra).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
