Olvasom, milyen jó oka volt a HOPPart társulatának Heinrich von Kleist Herrmann csatája című színművének bemutatására (méghozzá, mint a helyszínen megtudtuk, éppen Kleist születésnapján): a túlélés, a megmaradás reményében bevethető stratégiák és taktikák feletti dilemma izgatja Polgár Csaba rendezőt és csapatát. A probléma egyébként nem annyira dilemma formájában, mint inkább változatos manipulációk képében van jelen a műben, de az előadásban - olvasom - evidensen a kis társulat jövőjére vonatkozik. Meg kell nekik maradni, akárcsak a Napóleon ellen küzdő németeknek Kleist korában, aki ugyan a rómaiak és germánok csatáját írta meg a teutoburgi erdőben, de ez a historizálás mégsem bizonyult elégnek a bemutatáshoz, legalábbis Kleist korában.
Később annál inkább: előbb a Második Birodalomban Otto von Bismarck ürügyén látta szívesen a német közönség a darabot, benne Herrmannt mint Bismarckot, majd pedig a Harmadik Birodalom idején interpretálták lelkesen pronáci darabként, a címszereplőben természetesen Adolf Hitlert látták, szerintem maga Adolf Hitler is. Kleistre, az ő nemzeti fölindulására gyorsan rátapadt a nemzetiszocialista bélyeg, és ezzel nagyjából el is intézték a darab sorsát egy időre - a nyolcvanas években Peymann nyúlt hozzá újra, addig senki. És itthon se senki. Miközben számos Heilbronni Katica, Homburg hercege, néhány Eltört korsó, egy-egy Schroffenstein család és nagyritkán egy Pentheszileia vagy egy Amphitryon került a magyar színpadokra, a Herrmann csatája - noha itt van kézügyben Márton László remek fordítása - mindeddig váratott magára.
Persze majdnem mindegy, milyen konkrét hitvallás vagy szándék rejlik egy színházi bemutató mögött. Kleist drámája, ha nem is egykönnyen, de túléli a sötét ráfogásokat. És akkor megint az lesz, ami: egy nemzeti érzelmektől némiképp túlfűtött, romantikushoz illően bonyolult és szövevényes darab, melynek szerzője dühödt élvezettel tombol a keserűségben. Ez bizony mindaddig magától értetődően marad aktuális, míg háború és hadviselés létezik a földön.
Herrmann csatája, vagyis a rómaiak ellen vívott háborúja totális és nagyjából globális is. Megenged, sőt direkte kikövetel minden eszközt: alkalmi szövetséget, ármánykodást, esküdözést és esküszegést, árulást és csalást. A germánok rómainak öltözve fosztogatnak és gyilkolásznak, Herrmann pedig váltott szövetségesekkel lavíroz a fondorlatok tengerén; népét, feleségét és a magasztos eszméket egyforma könnyedséggel teszi alku tárgyává. Õt magát lepi meg a legjobban, hogy aztán a végén mégis győztesen kerül ki a csatából, ami voltaképpen felér egy masszív vereséggel.
A HOPPart furcsa és érdekes helyszínen mutatta be a produkciót: az Odeon-Lloyd mozi előcsarnoka persze játszható hely; nehézkes, de éppúgy megfelel, mint bármely, kényszer szülte helyszín. Ha színházuk nincsen, találékonynak kell lenni: díszletként beérni egy helyszíni bútordarabbal, egy fekete kanapéval, a büfépulttal, az információs kuckóval, az előcsarnok kínálta néhány ajtóval, kis helyiséggel. A közönség meg odaül-áll, ahová tud: földre, párnára, pultra, támasztja a falat vagy a szomszédját. A végére, az ötödik felvonásra aztán besétálunk a vetítőbe; előbb a színpadról nézzük a teutoburgi erdőt, a széksorok között térdelő szereplőket, aztán végre szék, a színpadon játék, a vásznon film, a medvepárbaj. Mi tagadás, ez a fordulat - és a filmes befejezés - nem képes visszafelé is indokolni a helyszínválasztást; a "térfoglalás" és térhasználat inkább a kortársi hatások érzetét erősíti. Nemrégiben jártuk be a főiskola épületét Zsótérral, a sziklakórházat Mundruczóval - e térszervezte előadásokhoz képest itt nagyobb a küzdelem.
A látványért felelős Izsák Lili dzsoggingba bújtatta a szereplőket - mackóruha, inkább, "saller" felirattal. Egyenöltözet, illik a háborúhoz - és rögvest tárgyiasítja is Kleist viszonyát, véleményét a nagy nemzetmentő háborúról. Ezt erősíti a számos sörösrekesz, a sörösüvegek és a sörvedelés. Ez már Polgár Csaba rendező és a színészek intonációja: a cinikus-romlott taktikázás és az ettől való ironikus távolságtartás is benne van.
Ez utóbbit húzzák alá a dalok: pofás kis kamaraegyüttesként, több szólamban, tiszta hangon és átszellemült arccal adják elő a betéteket, ismert, itt-ott lehasznált, a helyzettel és a szöveggel groteszk feszültséget teremtő slágereket.
Váltott Herrmann-nal húznak végig a darabon, előbb Mátyássy Bence, aztán Gémes Antos, végül Bánki Gergely adja a hőst; nemcsak deheroizálás céljából, hanem színházi fricskából: a klisé csereszabatos. A feleség szerepében Tóth Orsi egy és oszthatatlan; értetlen egyszerűséggel éli meg sorsát: árucikk ő is az ellenséggel folytatott alkudozásban.
A rendezés alaposan összerántja Kleist drámáját - nemcsak időben, hanem a pastiche felé. És persze megint megállnak félúton - úgy tűnik, ez a fogalmazásmód a HOPPart sajátja: egyforma jelentőséggel bír a mű és az, amit gondolnak róla. A színészek stabilan játszanak ebben a köztes tartományban; az említetteken kívül Takács Nóra Diána, Radnay Csilla, Szilágyi Katalin, Roszik Hella és Máthé Zsolt. Ötletből számtalan sorjázik - nekem a Herrmann két fiát "megszemélyesítő" madzagra akasztott egyujjas kesztyűpár tetszett a legjobban.
Odeon-Lloyd mozi, október 18.
