Zene

A jó nevű kultfilmrendező eddig durván kétfajta művet készített: egyrészt filmtörténeti utalásokban gazdag, emlékezetes, néha zseniális momentumokban bővelkedő stílusgyakorlatokat (Alkonyattól pirkadatig; Desperado; Sin City), másrészt családi mozinak álcázott (alkalmanként azért szórakoztató) baromságokat (Kémkölykök, Cápasrác és Lávalány kalandjai).

A Bárka Színházban bemutatott Viharban sok minden - majdnem minden - megvan, ami ahhoz kell, hogy ne csak megértsük, hanem át is érezzük a mű nagyszerűségét, emelkedett tragikumát, máig ható aktualitását. Balázs Zoltán Osztrovszkij drámájába belesodorja Janácek Kátya Kabanova című operáját is; Gombár Judit ez utóbbihoz tervezett díszletet, mely leginkább egy, a semmibe vezető autópálya-felhajtóra emlékeztet. Alatta nyílások adnak módot gyors mozgásokra - a mögötte levő sejtelmes és végtelen tájat érzékeltető háttérfüggöny és a színváltós-hatásos világítás pedig mintegy az előadásban hullámzó szenvedélyeket erősíti vagy ellenpontozza.

Kicsiny 1999 óta készített installációi sajátos, a nemzetközi művészeti életben is jegyzett művek - nem véletlen, hogy 2005-ben ő képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén.

Hét kis kritika

NOFX Magyarországon: ezt is megértük.

Aki azt mondja, hogy még egyszer sem táncolt a Black Eyed Peas Let's Get It Started című számára, bár rendszeresen jár zenés-táncos szórakozóhelyre, az hazudik, és inkognitóban biztosan ott volt a Los Angeles-i keményvonalas break-dance klikkből kinőtt popos hiphopcsapat Black, Blue and You című turnéjának budapesti koncertjén is.

A három éve a gazdag kortársi reflexiók ígéretével induló Mahler-ünnep idén csak egyetlen művel emlékeztetett az alapító atyák koncepciójára, Vajda János "opera-novellájával". Utóbbi - bocsássuk előre - a megírás dátumát tekintve valóban kortárs mű, ám nyelvezete, stílusa, művészi magatartása letűnt idők hangzatait visszhangozta.

A pesti mozikban most futó szerb film, a Csapda rendezőjét filmje torontói premierjének napján, a kanadai fővárosban értük utol telefonon.

A Krétakör olykor nagyon segítőkész a kritikusokkal: több előadásukba a színházcsinálást, a színészi-színházi alkotást is beépítik, vagyis reflektálnak önmagukra, helyzetükre. A legújabb, a Pestiesti első közelítésben laza színházi szkeccs, közelebbről nézve azonban tudósítás a társulatot foglalkoztató gondokról.

Látszólag három, egymástól eltérő, különböző stílusú művész munkái láthatóak a Volksbank budapesti központi épületének galériájában. Ami közös bennük, hogy nők, de mielőtt a nőművészet ingoványos terepére merészkednénk, le kell szögeznünk, hogy a három alkotó - Moizer Zsuzsa, Paál Zsuzsanna és Tamás Claudia - művészetére nem jellemző a nemzetközi művészet korábbi emancipációs, mozgalmi jellegű feminista állásfoglalása, illetve a mostani, a nemek közötti hatalmi, politikai erőviszonyokat és a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat megkérdőjelező/romboló posztfeminista alkotói módszer.

Nyolc kis kritika

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét.

Képzeljék el azt a zenét, ami úgy születik, hogy a Motörhead három tagja elfogyaszt egy kisebb birkanyájnak hétvégére elegendő füvet, és egy kétórás koncert után nekiáll jammelni.

A Digitalism elektroduót három éve hozta tető alá két hamburgi illetőségű fiatalember: a Palermo Disko Machine néven is alkotó Jens Moelle és a török származású Ismail Tüfekci. Hamarosan kiadót is találtak maguknak, érdeklődésüknek megfelelően persze franciát: lemezeiket a jónevű Kitsune kiadónál publikálják, mely amúgy az új, speciálisan francia elektrohangzás egyik zászlóshajója.