Zene

Bécsben járunk, a tízek uniós csatlakozása előtti héten. Ezt azért fontos tudatni, mert én például sokáig abban a hitben meredtem a vászonra, hogy valami fatális tévedésből kifolyólag a múltkor tárgyalt Valami boldogságra (Köpök a saratokra!, Magyar Narancs, 2007. augusztus 23. - ts) ültem be megint.

Frank le sem tagadhatná (nem is tagadja), hogy foglalkozását tekintve íróember, és csak evés közben jött neki az étvágy, forgatókönyvírás közben a rendezni akarás.

A "lányregény" minősítéssel a tettesek nyilván tőrt forgatnak egy komoly szándékú szerző szívében, és az olvasókra nézve sem túl hízelgő, ennek ellenére amióta csak a regény divatban van, a "lány megtalálja az igazit" témájú történetekből mindig is bő kínálat állt a széles olvasótábor rendelkezésére.

A szentendrei Kis Magyar Performance és Nehézzenei Fesztivál sorozatához kapcsolódik az a kicsi, szubjektív, mégis nagyon erős válogatás, amelyet Antal István Juszuf - maga is gyakori performanszrésztvevő - rendezett.

Az idő vasfogának rettentő technikusa egy pillanatra engedékennyé vált: nagyvonalúan - miért is tette volna másként - egybefont három évtizedet, visszasimított repedéseket, begyógyított sebeket; életművet rekonstruált.

Alig ezer példányt nyomtattak belőle, így csak a nagyon gyorsak vagy szerencsések szerezhettek egy-egy példányt abból az angol nyelvű, A3-as formátumú, színes kiadványból, amelyet a szervezők az idei Velencei Biennále roma pavilonjában osztogattak (a kiállításról bővebben: Cigányúton, Magyar Narancs, 2007. június 14.).

Nyolc kis kritika

Ha betévedünk egy jobb küllemű lemezboltba, nem kisebb meglepetés érhet minket, mint hogy Szabó Gábornak négy-ötféle CD-je is kapható. Már-már úgy fest, mintha reneszánsza volna, pedig az ember azt gondolná, ezen az égtájon lassacskán semmit nem mond a neve huszonöt évvel a halála után.

Az utazgató rajongó ("der reisende Enthusiast") iratainak egy újabb előkerült részletére nem illik megalkotója, E. T. A. Hoffmann jellemzése: "Valóság és képzelet oly kevéssé válnak el egymástól, hogy ember legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni őket."

A maestrót mi voltaképpen szeretjük, ám elsősorban két rövidke dolga miatt. 2003-ban láttuk a Tíz perc: trombita című szörnyű szkeccsfilmet, amiben a talán Wim Wenders által összetrombitált marha híres filmrendezők tíz-tíz percben elmélkedtek az idő múlásának, hogy is mondjuk, művészaspektusairól (olyan is volt persze, de annyira bejött, hogy csellóra is megcsinálták, mert valakinek az eszébe jutott, hogy van még legalább hét másik híres filmrendező is a világon).

Legfőbb ideje, hogy megtudjuk: a mi erdeink a legfélelmetesebbek szerte Európában, a barna medvék néha átlépik a román-magyar határt, a gombaárus kofának álcázott díler csiperke helyett meszkalint sóz a gyanútlan angol marketing-szakemberekre, és bunkók a magyar buszsofőrök.

Pszichiáterkörökben vált ismertté a mondás: a felnőtt lét nem szól másról, mint hogy az ember megpróbálja kiheverni a gyermekkorát.

Az írófeleségeket rendszerint valami kimondatlan, néma szemrehányással övezi a magyar irodalmi emlékezet.

Nyolc kis kritika