Zene

Egy szórakoztatónak szánt előadás a végzős színművészetis osztály meg néhány más fiatal színész közreműködésével, ráadásul egy Tarantino-film alapján a papírforma szerint nem lehet nagyon rossz, pláne, ha az átírt filmszövegben nem ékszerrablás, hanem Andy Vajna pénzének lenyúlása a konfliktus alapja. Ezek után tényleg kifejezetten meglepő, hogy az előadás minden elképzelhető szempontból sikerületlen. Eleve hogy lehet egy Tarantino-szöveget unalmasan előadni? Márpedig itt kiirtották a legendás jelenetekből az összes feszültséget.

Countryénekesnek lenni egyike lehet a világ legmegerőltetőbb mesterségeinek, mert ha hiszünk Hollywoodnak, és mi okunk lenne kételkedni, akkor látnunk kell, hogy az egyszer oly szép reményű énekesek korán halnak, vagy ha mégsem, egy bizonyos stadionméret felett mind kiégnek. Cowboykockás ingüket többé nem vasalják, elbeszélgetnek a pickup truckjuk szélvédőjére felkenődő bogarakkal, leépülésük legfőbb bizonyítékaként pedig szemeteskukába rókáznak.

A Bouncing Souls amerikai punkveteránjainak fellépéséről annak ellenére sem lehet nagyon sok jót elmondani, hogy a közönségből láthatóan sokan kimondottan az ő koncertjükre érkeztek: enervált, másodvonalas, tipikusnak mondható tengerentúli dallamos punk-rockot játszottak némi folkbeütéssel, egy öregesen ide-oda szteppelő, egyébként szimpatikus, de egyáltalán nem színpadra - pláne egy ilyen zenekar élére - való frontemberrel (Greg Attonito), és egy olyan, tipikusan Dürer kertes hangzással, amelyből a keverőpult mellett ácsorogva sem lehetett többet érteni a mélyen dübörgő lábdobnál és a bántóan élesre kevert éneknél. A hangzás a Hot Water Music koncertje alatt csak annyit javult, hogy a lábdob-ének kettős mellé megérkezett a pergő is, így legalább a tempókat sejteni lehetett, viszont a két gitáros-énekes, Chuck Ragan és Chris Wollard lemezen emblematikus, okosan kitalált gitárharmóniái csak alig érzékelhetően verődtek ide-oda a klub falairól.

Mivel egy feszélyezően helyi érdekű szemszögből most egyesek számára talán úgy tűnhet, hogy Plácido Domingo szimplán egy Los Angeles-i székhelyű svindler, aki balek magyar kormánytisztviselőket készül megcsapolni, hasznos lehet még egyszer átvennünk az alapokat. Ehhez nyújt lehetőséget ez az antológia, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról három francia opera tenorfőszerepében mutatja az első fénykorát élő nagy énekest.

Mint az élet minden területén, Cameron Diaz ábrázatán is számottevő átrendeződést tapasztalni - hogy ez a kor vagy sebészi beavatkozás eredménye, legyen ez új vígjátéka vezérlő talánya, persze csak azoknak, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem követték kellő figyelemmel a színésznő orrának helyváltoztatásait. Persze egy orrnak is lehetnek drámai funkciói, lásd Nicole Kidman irodalomtörténetileg is adekvát műorrát (Az órák), de ezzel igencsak meszszire eveztünk attól az osztályteremtől, melyben Ms.

A stetl (a jiddis szó városkát jelent) tipikus kelet-európai zsidó település vagy településrész volt, amikor még éltek zsidó közösségek Litvániában, Ukrajnában, Lengyelországban. Ez volt a zsidó népzenészek, a klezmerek és muzsikájuk szülőhelye, azé a zenéé, amely új meg új változatokban bukkan fel olyan együttesek műsorán, mint az Oi Va Voi, a Shtetl Superstars vagy az Amsterdam Klezmer Band, hogy csak a Sziget idei kínálatából idézzek. A Shtetl Superstars a klezmerműfajjal már csak szakadozott, bár érzékelhető rokonságot tartó, magát emigránsként meghatározó zenekar. Lemez Lovas művésznéven futó vezetőjét, Jonathan Waltont még az Oi Va Voi együttesből - ennek alapítójaként - ismerjük, amely szintén fellépett az idei Szigeten, és jó néhányat el is játszott Walton régi szerzeményeiből új (és kiváló) hangszerelésben. Miután lelkesen beszélt a mostani zenekaráról, a lelkemre kötötte, hogy nézzek utána a YouTube-on másik együttesének, a Yiddish Twist Orchestrának is. Mi tagadás, szórakoztató élmény, akárcsak a Shtetl Superstars.

A kanadai Cowboy Junkies hol countrys, hol folkos vagy bluesos, de mindig szép és szomorú dalai immár huszonöt éve bűvölik el a lassú, melankolikus zenék rajongóit. A Sziget világzenei színpadán idén ők zárták a fesztivált - a koncert után a zenekar ötvenévesen is harmincasnak tűnő énekesnőjével, Margo Timminsszel beszélgettünk.

Amit a Műcsarnokban láttam, több mint ígéretes. Pedig ez a kiállítás egyelőre csak ízelítőt ad abból, mi minden lesz majd elérhető digitalizált formában - remélhetőleg a neten is -, ha egyszer felszárnyal a 2008-ban indult, a mozgóképes leletmentést és az uniós országok filmarchívumainak együttműködését célzó European Film Gateway projekt.

Joseph O'Connor két regényével, Az ügynökkel és A Tenger Csillagával (ami világhírűvé tette) már a hazai olvasók is találkozhattak. A Megváltás Zuhatag az utóbbi folytatása - egy tervezett trilógia második kötete.

A magyar korona helye - ezt az értelmező alcímet viseli Radnóti Sándor történeti tanulmánya, amelynek megírására bő tíz éve a koronázási jelvények (mínusz palást) Parlamentbe költöztetése sarkallta, míg tartalmi felfrissítésére és kötetbe rendezésére az új Alkotmány Nemzeti Hitvallásának Szent Korona-passzusa indította a tudós szerzőt. Mert hiszen, amint az a könyv hátlapján olvasható, sarkosságában is pontos egymondatos helyzetjelentés sommázza: a koronát "[k]ihurcolták a Nemzeti Múzeumból, behurcolják az alkotmányba..." A bevégzett tények, az egyszerű vagy épp minősített, kétharmados többséggel meghozott döntések mindazonáltal nem jelentenek felmentést a kritikus vizsgálódás örök értelmiségi kötelme alól, s (legalább egyelőre) deklaráltan nem is tiltják meg azt.

"Igen, ez az!" - kiálthatunk vidáman a Nemzeti Galéria kiállításán: a tárlat felöleli a teljes idősebb Markó-életművet, és mesteri érzékenységgel köti azt az elődök és követők festészetéhez. Motívumok és témák vonulnak a falakon világosan elhatárolható tematikus egységekben, s a tér szervezése is magyarázó funkciót tölt be: például a "mitikus táj"-blokkban egy grottaszerű fülkében húzódnak meg a barlangokat ábrázoló, illetve a sötétség melankóliáját vizsgáló munkák, de nagyon imponáló az is, ahogyan Markót magát mutatják be a kortársak-tisztelők által festett portrékkal.

"Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos.

Persze, persze, tudjuk: az oroszok, a zombik, a befőttek, a potterek és a vámpírok már a spájzban vannak. Anya is csak egy van - de ez most kevéssé érdekes, majd talán anyák napján, most a vámpírnak van szezonja, igaz, jönnek fel az élőhalottak is, mondhatni fej fej, illetve nyak fej melletti a küzdelem.

Ha idén összeszednénk azokat a zenekarokat, amelyek igazán méltatlan időpontban léptek fel a Szigeten, akkor a délutáni sávba száműzött Flogging Molly/Rise Against kettős és a Gogol Bordello fél ötre helyezett koncertje mellett mindenképp dobogóra kellene kerülnie a Skunk Anansie-nek is, akiket este hatkor kergettek a színpadra. Mindegyik zenekarnak sokkal előnyösebb lett volna a headlinerpozíció mondjuk az A38-Wan2 színpadon, hiszen például egy Gogol Bordello után egyáltalán nem lehet könnyű megfejelni a hangulatot, és a Skunk Anansie után játszó Dizzee Rascalnek is fel lehetett adva a lecke, hiszen azt az energiát, amit Skin és zenekara zúdított a közönségre, gyakorlatilag lehetetlen fokozni. Képzeljünk el egy zenekart, ahol az énekes egy kopasz, fekete, villogó szemű nő, aki egyfelől tökéletesen énekel (mély, olykor reszketős, de kristálytisztán csilingelni is tudó, képzett hangja van), másfelől pedig hatalmas színpadi jelenléttel bír, és hol a színpadi operatőröket támadja meg, hol fejest ugrik a közönségbe, netán egyenesen az első sorok közé bemászva guggoltat le több száz embert a záró Little Baby Swastikkka leállásában.