Zene

A science fiction tematikája sokakat elcsábított Jókaitól Dévényi Tiboron át egészen Tandoriig, mi több, akadtak, akik egyenesen Magyarországra pozicionálták történetük színterét. Jelen regény is valami hasonlóval próbálkozik, ám még annyit sem képes teljesíteni, amennyit ígér. A történet szerint a roswelli ufókatasztrófával egy időben a kerekegyházi löszfalba is becsapódott egy idegen űrhajó, ám ez utóbbit lényegesen ügyesebben sikerült eltitkolni.

Carlos Santana régóta hajtja ugyanazt, már vagy negyven éve a szeretetről, a ragyogásról és a nyitottságról beszél, de hát aki felvette (Sri Chinmoy tanítványaként) a Devadip (Isten fénye) nevet, az mi másról beszélhetne nap mint nap? Ez persze korántsem azt jelenti, hogy ne lenne képben: a budapesti arénában például a világért sem mulasztotta el, hogy a Gypsy Queenbe oltott Black Magic Woman előtt ne emlékezzen meg Szabó Gábor hatásáról. Az igazi nagyságok nem szoktak megfeledkezni az ilyen dolgokról, és Carlos Santana igazi nagyság, sőt: folyamatosan igazi nagyság, még akkor is, ha a hatvanas-hetvenes évek fordulójára eső kezdeti korszakát azóta sem überelte.

Larry Crowne-t várják a főnökségen! A tetőtől becsületes és talpig víg kedélyű áruházi alkalmazott a megdicsőült kisemberek mosolyával követi a hangosbemondó szavát, tudván tudva, hogy a felhívás csakis a hónap dolgozójának szólhat. Micsoda tévedés! Az az ábrázat, amit Larry távoztában visel, a lapátra tett, válság sújtotta kisember sajátja, aki legmeghittebb kapcsolatait banki törlesztőrészleteivel ápolja.

Ha az ember a zamárdi strandon mászkál július második hétvégéjén, akkor lefogadhatja, hogy egyedi élményekben lesz része, például olyan női testfelhozatalban, hogy a Playmate-casting ehhez képest a Veresegyházi Asszonykórus klubdélutánja. Persze a másik nem csak erre a hétvégére felpakolt izmokkal reagál, és mindenki görcsösen próbálja egymást alulöltözni, ami 38 fokban amúgy teljesen jogos, de a Balaton Sound időnként sokkal inkább hasonlít egy életre kelt szoftpornómagazinra, mintsem zenei fesztiválra. Igazából azért rugózom ezeken a hülyeségeken, mert aligha lehetett volna alkalmatlanabb helyszínt találni a Magyarországra végre eljutó - és errefelé sokak által még mindig s-sel ejtett - Portishead fellépéséhez.

Christina (Spanyolország) szerint kicsit hideg a víz a nagymedencében (2006 előtti adat), máskülönben szuperjó a buli, és ezt támasztja alá Gábor (Magyarország), Gabriel (Portugália), Pablo (Argentína), Sofie (Franciaország) és még megannyi partiarc. Nagyjából ugyanezt mondják bennfentesek pozíciójából megszólaló kisebb-nagyobb mértékben érintettek: László (főszervező), Iván (művészettörténész), Zsolt (reklámszakember), Andrea (volt művészeti vezető) és Zsolt (dj) is.

Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra).

"Nem azt kellene hangoztatni [...], hogy a magyarok nem ismerik a történelmüket. Az oroszok, az ukránok sem ismerik a magukét! Az a lényeg, hogy valamiből táplálkozni kell. Lehet a kudarcokból is, de a meséink, az álmaink is az identitásunk részét képezik." A debreceni Csokonai Színház Háry-produkciójának kísérőfüzetében áll Vidnyánszky Attila eme gondolata, amit a Margitszigetre települt előadásról írván nem az igencsak vitatható kiindulópont okán idézünk, s persze nem is annak bizonyságául, hogy ha a rendező tüntetőleg és deklarált módon mellőzi is a kritikaolvasás tevékenységét, azért a kritikus nem mondja fel ily könnyen az olvasóviszonyt. Hanem mert ez a gondolat a Háry János kurrens előadásának középpontjába kerül: kollektív összekapaszkodás a mítoszban, a mesében, a szépítő álomban.

Amióta az évadszünet vagy nyári szünet nagyjából ismeretlen fogalom a színházi terepen, mert nem áll le sem a játszás, sem az előadásgyártás (és ennek az immanens művészi okon kívül számos egyéb magyarázata is van), nehéz megkülönböztetni az úgynevezett "nyári színházat" a többitől.

A nemzetközi kémthriller - a Turista-trilógia - középső kötete nálunk, Budapesten indul, nem is akárhogyan. Henry Gray amerikai expat, szabadúszó újságíró a csúcsra ért, egyszerre kaparintva meg álmai nőjét és nagy sztoriját, s innen zuhan a mélybe, amikor kidobják egy Vadász utcai bérház ötödik emeletéről.

Amikor az eredetileg 1915-ben publikált regény 1966-ban magyarul először megjelent, tudomásom szerint semmiféle visszhangot nem keltett. Az első kiadás (ára 20 Ft) impreszszumában a büszke 19500-as példányszám szerepel, de nyilván a negyedét se adták el, az antikváriumok most is tele vannak vele. Újbóli kiadásakor félek, hogy hasonló lesz a sorsa.

Jelentőségéhez mérten meglehetősen kisméretű kép a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják. Szabványméretű, százszor hetven centiméteres, még akkor sem a képzeletemben szereplő ember nagyságú tabló, ha a restaurátor szerint egy-két centit le is vághattak belőle. Lakner László festményét mostanáig csak fekete-fehér reprodukciókon lehetett látni, ami óriási különbség ahhoz az őrjítő sárga-fekete, közelről pedig színárnyalatokban gazdag képhez képest, amelyet most először állítottak ki a Szépművészeti Múzeumban. A felfedezés jelentőségét nem lehet eltúlozni, mert bár Lakner minden katalógusa létező, integráns műként tartotta számon a Varrólányokat, az általa képviselt problematika, a holokausztról való beszéd, illetve nem beszéd az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán hirtelen exponált módon követel magának figyelmet.

A Volt Fesztivál az idén rútul elbánt a kultikus fellépőivel: először az utoljára tizenkét éve Európában járt Primust voltak képesek besuvasztani a hétórás büntetősávba az Edda és a Tankcsapda közé a Nagyszínpadon, aztán az amerikai hiphoplegendát, a House Of Paint helyezték el a legfeljebb csak hazai altersztárocskákhoz méltó MR2 színpadra. Pedig a csapat újjáalakuló turnéja nem kicsi fegyvertény, már csak azért sem, mert DJ Lethal a Limp Bizkittel, Everlast pedig a saját szólódolgaival lett pokolian elfoglalt figura, így vajmi kevés az esély, hogy záros határidőn belül újra átjöjjenek Európába a House Of Painnel - amely a kilencvenes évek elején asztalra tett három kiváló lemeze okán megérdemelte volna a Nagyszínpadot, még akkor is, ha Magyarországon mindenki csak a Jump Around című első lemezes slágert ismeri tőlük.

1967 végén néhány fiatal és ambiciózus berlini művész The Zodiak Free Arts Lab néven létrehozott egy különleges, szabad zenei műhelyt, ahol bárki korlátlanul megvalósíthatta elképzeléseit a megannyi ott felhalmozott hangszer és kütyü segítségével. Tán nem túlzás azt állítani, hogy innen (is) datálhatjuk a később összefoglalóan kraut musiknak gúnyolt/becézett ágas-bogas, többé-kevésbé már elektronikus zenei irányzat születését.

Életünk amolyan lassú kis krimi, amiben nincs fondorlatos gyilkosság, se dramaturgiailag kitervelt fordulat, mégis nagy a tét, nyomozni kellene, elemezni, értelmezni magunkat, viszonyainkat, amit nem teszünk meg persze - restségből, gyávaságból, mindegy. De jön ez a Schulze, aki mindent megfigyel: elvétett hangsúlyt, vétlenül kimondott rossz választ, meggondolatlan mozdulatot.