A Portishead meg főleg, ráadásul úgy, hogy előttük a tőlük szintén teljesen idegen Mika lép fel, ami olyan párosítás, mintha az ember az Oroszlánkirály után egyből a Holtak hajnalát kezdené el nézni. Mert Beth Gibbonsék zenéje egy pillanatnyi nyugalmat, vidámságot, vigaszt nem nyújt, a leggyorsabb dalok is középtempósak, néha már betegesen elborultak, és alaposan fejbe csapják azokat, akik kíváncsiskodó szándékkal mennek megtekinteni őket. Az együttessel most ismerkedők tátott szájjal állnak: körülbelül ilyen látványt nyújtana a Paksi Blues- és Gasztrofesztivál közönsége, ha valami fatális véletlen következtében Lady Gaga lépne elé. Kár, mert amúgy a koncert nagyon jó, és ezt még az sem tudja elrontani, hogy a csendesebb részeknél (van ilyen bőven) a többi helyszínről behallatszik a dübörgés, és mindenféle egyéb zaj.
Közben kiderül, hogy Adrian Utley remek gitáros, és egy kis Jimmy Page-es manírt kölcsönözve még vonóval is bünteti hangszerét, ettől függetlenül természetesen statikus a jelenléte, de még mindig hiperaktív Gibbonshoz képest. Az énekesnő első látásra egy pszichiátriai klinika régi lakójának tűnik, aki szenvedve adja elő az összes dalt, na de hát ki tudná elénekelni mondjuk a Sour Timest vigyorogva? A dalok között nagyritkán belesóhajt egy thank you-t a mikrofonba, de ez a maximum, a zenekar agyának mondható Geoff Barrow viszont egyfolytában izeg-mozog: gitározik, dobol, szkreccsel, és biztos kézben tartja a produkciót.
A koncert és az életmű két csúcspontja a gyilkos ütemű Machine Gun, illetve az első lemezről ideemelt Glory Box, de persze az egész szett lenyűgöző, hát még az, amikor a váratlanul örömrohamot kapó Gibbons lerohan a közönséghez, és a keblére ölel néhány nézőt. Ez az a pillanat, amikor végleg minden ottlévő elfelejti, hogy hol van, és innentől már egyáltalán nem számít, hogy a white partyk törzsközönségén keresztül kell elvergődni a kijárat felé.
Zamárdi, július 8.
