Koncert - Lakossági sokk - A Portishead a Balaton Soundon

Zene

Ha az ember a zamárdi strandon mászkál július második hétvégéjén, akkor lefogadhatja, hogy egyedi élményekben lesz része, például olyan női testfelhozatalban, hogy a Playmate-casting ehhez képest a Veresegyházi Asszonykórus klubdélutánja. Persze a másik nem csak erre a hétvégére felpakolt izmokkal reagál, és mindenki görcsösen próbálja egymást alulöltözni, ami 38 fokban amúgy teljesen jogos, de a Balaton Sound időnként sokkal inkább hasonlít egy életre kelt szoftpornómagazinra, mintsem zenei fesztiválra. Igazából azért rugózom ezeken a hülyeségeken, mert aligha lehetett volna alkalmatlanabb helyszínt találni a Magyarországra végre eljutó - és errefelé sokak által még mindig s-sel ejtett - Portishead fellépéséhez.
Valljuk be őszintén: a zene itt tényleg nem elsődleges szempont, és két színpadot leszámítva mindenhol klasszikus lakossági tuc-tuc szól, bár néha még ezen a két helyszínen is. A Balaton Sound a Ti‘stók és David Guetták terepe, a tömeg inkább rájuk és hasonszőrű társaikra kíváncsi, és hiába járt már itt aránylag sikerrel a Massive Attack és a Kraftwerk - furcsán mutatnak ők Magyarország Ibizáján.

A Portishead meg főleg, ráadásul úgy, hogy előttük a tőlük szintén teljesen idegen Mika lép fel, ami olyan párosítás, mintha az ember az Oroszlánkirály után egyből a Holtak hajnalát kezdené el nézni. Mert Beth Gibbonsék zenéje egy pillanatnyi nyugalmat, vidámságot, vigaszt nem nyújt, a leggyorsabb dalok is középtempósak, néha már betegesen elborultak, és alaposan fejbe csapják azokat, akik kíváncsiskodó szándékkal mennek megtekinteni őket. Az együttessel most ismerkedők tátott szájjal állnak: körülbelül ilyen látványt nyújtana a Paksi Blues- és Gasztrofesztivál közönsége, ha valami fatális véletlen következtében Lady Gaga lépne elé. Kár, mert amúgy a koncert nagyon jó, és ezt még az sem tudja elrontani, hogy a csendesebb részeknél (van ilyen bőven) a többi helyszínről behallatszik a dübörgés, és mindenféle egyéb zaj.

Közben kiderül, hogy Adrian Utley remek gitáros, és egy kis Jimmy Page-es manírt kölcsönözve még vonóval is bünteti hangszerét, ettől függetlenül természetesen statikus a jelenléte, de még mindig hiperaktív Gibbonshoz képest. Az énekesnő első látásra egy pszichiátriai klinika régi lakójának tűnik, aki szenvedve adja elő az összes dalt, na de hát ki tudná elénekelni mondjuk a Sour Timest vigyorogva? A dalok között nagyritkán belesóhajt egy thank you-t a mikrofonba, de ez a maximum, a zenekar agyának mondható Geoff Barrow viszont egyfolytában izeg-mozog: gitározik, dobol, szkreccsel, és biztos kézben tartja a produkciót.

A koncert és az életmű két csúcspontja a gyilkos ütemű Machine Gun, illetve az első lemezről ideemelt Glory Box, de persze az egész szett lenyűgöző, hát még az, amikor a váratlanul örömrohamot kapó Gibbons lerohan a közönséghez, és a keblére ölel néhány nézőt. Ez az a pillanat, amikor végleg minden ottlévő elfelejti, hogy hol van, és innentől már egyáltalán nem számít, hogy a white partyk törzsközönségén keresztül kell elvergődni a kijárat felé.

Zamárdi, július 8.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.