Koncert - Lakossági sokk - A Portishead a Balaton Soundon

Zene

Ha az ember a zamárdi strandon mászkál július második hétvégéjén, akkor lefogadhatja, hogy egyedi élményekben lesz része, például olyan női testfelhozatalban, hogy a Playmate-casting ehhez képest a Veresegyházi Asszonykórus klubdélutánja. Persze a másik nem csak erre a hétvégére felpakolt izmokkal reagál, és mindenki görcsösen próbálja egymást alulöltözni, ami 38 fokban amúgy teljesen jogos, de a Balaton Sound időnként sokkal inkább hasonlít egy életre kelt szoftpornómagazinra, mintsem zenei fesztiválra. Igazából azért rugózom ezeken a hülyeségeken, mert aligha lehetett volna alkalmatlanabb helyszínt találni a Magyarországra végre eljutó - és errefelé sokak által még mindig s-sel ejtett - Portishead fellépéséhez.
Valljuk be őszintén: a zene itt tényleg nem elsődleges szempont, és két színpadot leszámítva mindenhol klasszikus lakossági tuc-tuc szól, bár néha még ezen a két helyszínen is. A Balaton Sound a Ti‘stók és David Guetták terepe, a tömeg inkább rájuk és hasonszőrű társaikra kíváncsi, és hiába járt már itt aránylag sikerrel a Massive Attack és a Kraftwerk - furcsán mutatnak ők Magyarország Ibizáján.

A Portishead meg főleg, ráadásul úgy, hogy előttük a tőlük szintén teljesen idegen Mika lép fel, ami olyan párosítás, mintha az ember az Oroszlánkirály után egyből a Holtak hajnalát kezdené el nézni. Mert Beth Gibbonsék zenéje egy pillanatnyi nyugalmat, vidámságot, vigaszt nem nyújt, a leggyorsabb dalok is középtempósak, néha már betegesen elborultak, és alaposan fejbe csapják azokat, akik kíváncsiskodó szándékkal mennek megtekinteni őket. Az együttessel most ismerkedők tátott szájjal állnak: körülbelül ilyen látványt nyújtana a Paksi Blues- és Gasztrofesztivál közönsége, ha valami fatális véletlen következtében Lady Gaga lépne elé. Kár, mert amúgy a koncert nagyon jó, és ezt még az sem tudja elrontani, hogy a csendesebb részeknél (van ilyen bőven) a többi helyszínről behallatszik a dübörgés, és mindenféle egyéb zaj.

Közben kiderül, hogy Adrian Utley remek gitáros, és egy kis Jimmy Page-es manírt kölcsönözve még vonóval is bünteti hangszerét, ettől függetlenül természetesen statikus a jelenléte, de még mindig hiperaktív Gibbonshoz képest. Az énekesnő első látásra egy pszichiátriai klinika régi lakójának tűnik, aki szenvedve adja elő az összes dalt, na de hát ki tudná elénekelni mondjuk a Sour Timest vigyorogva? A dalok között nagyritkán belesóhajt egy thank you-t a mikrofonba, de ez a maximum, a zenekar agyának mondható Geoff Barrow viszont egyfolytában izeg-mozog: gitározik, dobol, szkreccsel, és biztos kézben tartja a produkciót.

A koncert és az életmű két csúcspontja a gyilkos ütemű Machine Gun, illetve az első lemezről ideemelt Glory Box, de persze az egész szett lenyűgöző, hát még az, amikor a váratlanul örömrohamot kapó Gibbons lerohan a közönséghez, és a keblére ölel néhány nézőt. Ez az a pillanat, amikor végleg minden ottlévő elfelejti, hogy hol van, és innentől már egyáltalán nem számít, hogy a white partyk törzsközönségén keresztül kell elvergődni a kijárat felé.

Zamárdi, július 8.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.