Koncert - Lakossági sokk - A Portishead a Balaton Soundon

Zene

Ha az ember a zamárdi strandon mászkál július második hétvégéjén, akkor lefogadhatja, hogy egyedi élményekben lesz része, például olyan női testfelhozatalban, hogy a Playmate-casting ehhez képest a Veresegyházi Asszonykórus klubdélutánja. Persze a másik nem csak erre a hétvégére felpakolt izmokkal reagál, és mindenki görcsösen próbálja egymást alulöltözni, ami 38 fokban amúgy teljesen jogos, de a Balaton Sound időnként sokkal inkább hasonlít egy életre kelt szoftpornómagazinra, mintsem zenei fesztiválra. Igazából azért rugózom ezeken a hülyeségeken, mert aligha lehetett volna alkalmatlanabb helyszínt találni a Magyarországra végre eljutó - és errefelé sokak által még mindig s-sel ejtett - Portishead fellépéséhez.
Valljuk be őszintén: a zene itt tényleg nem elsődleges szempont, és két színpadot leszámítva mindenhol klasszikus lakossági tuc-tuc szól, bár néha még ezen a két helyszínen is. A Balaton Sound a Ti‘stók és David Guetták terepe, a tömeg inkább rájuk és hasonszőrű társaikra kíváncsi, és hiába járt már itt aránylag sikerrel a Massive Attack és a Kraftwerk - furcsán mutatnak ők Magyarország Ibizáján.

A Portishead meg főleg, ráadásul úgy, hogy előttük a tőlük szintén teljesen idegen Mika lép fel, ami olyan párosítás, mintha az ember az Oroszlánkirály után egyből a Holtak hajnalát kezdené el nézni. Mert Beth Gibbonsék zenéje egy pillanatnyi nyugalmat, vidámságot, vigaszt nem nyújt, a leggyorsabb dalok is középtempósak, néha már betegesen elborultak, és alaposan fejbe csapják azokat, akik kíváncsiskodó szándékkal mennek megtekinteni őket. Az együttessel most ismerkedők tátott szájjal állnak: körülbelül ilyen látványt nyújtana a Paksi Blues- és Gasztrofesztivál közönsége, ha valami fatális véletlen következtében Lady Gaga lépne elé. Kár, mert amúgy a koncert nagyon jó, és ezt még az sem tudja elrontani, hogy a csendesebb részeknél (van ilyen bőven) a többi helyszínről behallatszik a dübörgés, és mindenféle egyéb zaj.

Közben kiderül, hogy Adrian Utley remek gitáros, és egy kis Jimmy Page-es manírt kölcsönözve még vonóval is bünteti hangszerét, ettől függetlenül természetesen statikus a jelenléte, de még mindig hiperaktív Gibbonshoz képest. Az énekesnő első látásra egy pszichiátriai klinika régi lakójának tűnik, aki szenvedve adja elő az összes dalt, na de hát ki tudná elénekelni mondjuk a Sour Timest vigyorogva? A dalok között nagyritkán belesóhajt egy thank you-t a mikrofonba, de ez a maximum, a zenekar agyának mondható Geoff Barrow viszont egyfolytában izeg-mozog: gitározik, dobol, szkreccsel, és biztos kézben tartja a produkciót.

A koncert és az életmű két csúcspontja a gyilkos ütemű Machine Gun, illetve az első lemezről ideemelt Glory Box, de persze az egész szett lenyűgöző, hát még az, amikor a váratlanul örömrohamot kapó Gibbons lerohan a közönséghez, és a keblére ölel néhány nézőt. Ez az a pillanat, amikor végleg minden ottlévő elfelejti, hogy hol van, és innentől már egyáltalán nem számít, hogy a white partyk törzsközönségén keresztül kell elvergődni a kijárat felé.

Zamárdi, július 8.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.