A Glasgow-ból induló zenekar két állandó tagja, Jim Kerr énekes és Charlie Burchill multiinstrumentalista az elmúlt évtizedek során megjárta a mennyet és a poklot.
A francia zenekar negyedszázada dolgozik szintikre és gitárra írt ideális popzenén, és ezúttal ismét sikerrel jártak.
Az első percek olyanok, mintha a TikTokot pörgetném. Tizenöt másodpercenként új sound, új ritmusok, és Collier úgy pattog a többtonnás hangszerarzenál elemei között, mint egy gumilabda.
1964-ben a Beatles volt a legnagyobb, de akkor még csak kevesen tudták, hogy Lennonék Nyugat-Németországból rajtoltak. Ezért a hamburgi Star Club ugyanúgy a popzene bölcsőjének tekinthető, mint Memphisben a Sun Records stúdiója a Union Avenue 706. szám alatt. Ahol nemcsak Elvis Presley, Johnny Cash, Carl Perkins és Roy Orbison rögzítette klasszikus lemezeit, de az a Jerry Lee Lewis is, aki csak boogie-woogie-t tudott zongorázni, ám azt gyilkos módra.
„Mi nem egy popzenekar vagyunk” – jelentette ki ingerülten egy korai videóklipjük nyitányában a brit The 1975 frontembere, pedig a trendi ruha, a rádióbarát hangzás és a szándékosan bugyuta refrén szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy egy popzenekart látunk.
Ne higgyük, hogy az 1840-es keletkezését követő két évtizedben akár egyszer is előadták a maga egészében Schumann félórás dalciklusát. Már a megnevezés is megtévesztő.
Az experimentális posztpunkban utazó brit zenekar két izgalmas lemezt készített, de az év elején otthagyta őket a frontemberük. Azóta kizárólag új dalokat játszanak. Így volt ez az Akvárium Klubban, az Isolation Budapest című rendezvényen is. A koncertet megelőzően a hatfős zenekarból öten is a rendelkezésünkre álltak.
