The Cure Budapesten: Még mindig a csúcson

  • -minek-
  • 2022. október 27.

Zene

A The Cure szerdai budapesti koncertjén a játszott számok sokszínűségére ezúttal sem lehetett panasza senkinek: borongós/érfelvágós műdarabok éppen úgy szerepeltek a menün, mint áradóan pszichedélikus, játékosan csilingelő, rockosan döngölő vagy éppen szintipoposan pattogó számok.

A Magyarországon is sokadszorra látott, sőt még az adott koncerthelyszínre is visszatérő brit zenekar (pályafutásukról e heti print számukban olvashatnak bővebben) fellépései kapcsán rendre két kérdés merül fel: hogy hogyan rakják össze az esti setlistet szekérderéknyi, erre érdemes számukból, illetve milyen hangulatban, mennyire fáradtan/pihenten játszanak? És ne tagadjuk: leginkább arra kíváncsi mindenki, mire képes az idén már a 63. évét is betöltött zenekarvezető-énekes Robert Smith?

A szelekció sokszínűségére ezúttal sem lehetett panasza senkinek: borongós/érfelvágós műdarabok éppen úgy szerepeltek a menün, mint áradóan pszichedélikus, játékosan csilingelő, rockosan döngölő vagy éppen szintipoposan pattogó számok.

 
 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Hogy a végére szaladjunk: az összesen 27 előadott dal közül utolsóként pont a korai 1979-es, fiatalosan posztpunk Boys Don’t Cry-ra táncolhatott a nagyérdemű, de közben vagy négy új dallal is ismerkedhettek a rajongók (közöttük a nyitószám Alone-nal) és az élő produkció alapján egy finom hangulatokban gazdag, érett új Cure-lemezanyagra számíthatunk, ha egyszer végre megjelenik.

Amúgy az este során rengeteget játszottak a nyolcvanas éveket lezáró Disintegration albumról – és jó néhányat az 1985-ös The Head On The Door-ról – ehhez képest a 81-es zseniális Faith albumról sajnos semmit (akárcsak hat éve), már ha nem számítjuk az akkor csak kislemezen kijött Charlotte Sometimes-t. Igazából 1992 utánról (a már említett új számokat nem számítva) csak a Holló című Alex Proyas-mozi betétdalaként elhíresült Burn-t tolták, azt viszont bombasztikus, hatásos, törzsi ritmikájú verzióban.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Amúgy meg felesleges volna morgolódni a kimaradt korszakok és dalok miatt: a repertoáron szereplők is darabról darabra remek számok, amelyeket remek muzsikusokból álló, jól összehangolódott zenekar adott elő egy szinte bomba formában lévő Robert Smith vezetésével. Mindez mindenekelőtt a vokális produkcióira vonatkozik – magabiztosan hozta a magasakat, alig néhány vokáltémát írtak át (transzponáltak) a kedvéért, s ha lehunynánk a szemünket, meg nem mondanánk, hogy hosszú előadói karrierjének melyik periódusából hallottuk őt.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Fontos megjegyezni, hogy alapvetően egy jól koreografált, a turné (Lost World Tour) és némileg az új album(ok) címével összecsengő színpadképet láttunk – stilizált oszlopokkal, rejtélyes háromszögekkel, néha kozmikus hatású vetítéssel, máskor spontán összerakott videoklipekkel.

A Burn alatt például a háttérbe vetített a (nem csak itt) nagyot hasító Jason Cooper dobos a főszereplő. A hagyományosan inkább statikus, a színpad közepét elfoglaló Smith-szel (ő sem öreges, ennyit mozgott korábban is) mintegy kontrasztban az oldalán zaklatott nyugtalansággal mozog fel s alá Simon Gallup basszusgitáros, aki látható elégedettséggel prezentálja az egykor általa kiötölt-feljátszott basszustémákat. Ha valakinek valaha kétségei lettek volna: Reeves Gabrels gitáros (aki egykor Bowie-val játszott együtt annak szólólemezein és a Tin Machine-ben) perfektül illik a zenekarba – a gitártémákat remekül megosztják Smith-szel - és a két billentyűs (Roger O’Donnel és a mindenen is játszó Perry Bamonte) nélkül sem szólna úgy a zenekar, ahogy azt álmainkban elképzeltük.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

A számokon rendre alakítgattak ezt-azt, néha az a tréfa, hogy a szintitémákat inkább Gabrels pengeti, az A Forest most előadott kiadása pedig az eredeti 1980-as verzió helyett a Mixed Up lemezen szereplő, szinte drum and bass ritmikájú remixet idézi.

A hagyományoknak megfelelően most is több felvonásra tagolódik az este: az izgalmas dramaturgiájú, közhelyesnek távolról sem nevezhető törzsanyag (benne olyan finomságok, mint a Closedown, a Cold vagy éppen Play For Today) után két újabb blokkban következik a voltaképpeni ráadás: az első egy kifejezetten meditatív, kissé borongós, közben nagyon is utaztató trip, főszerepben a The Figurehead a Pornography albumról meg a szinte összefonódó Plainsong/Disintegration duó.

Az utolsó etap már egyértelműen azoknak szól, akik leginkább gátlástalanul mulatni és ugrálva nosztalgiázni szerettek volna: jön az összes nagy slágerük, jól összefűzve, könnyed stílben, szinte ujjgyakorlatként előadva, néhol kicsit megbolondítva: a Lullaby-tól, a The Walk-on át a Friday I’m In Love-Close To Me-In Between Days szekcióig – majd a Just Like Heaven közbeiktatásával a már emlegetett, a szinte a banda kamaszkoráig visszanyúló fináléig.

A végén kedvesen elköszönő Robert Smith még megígéri, hogy hamarosan találkozunk így mindannyian – és eme óhajában a jól sikerült este után csak osztozni tudunk.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

2022. október 26., Papp László Sportaréna

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Az Orbán-beszéd alatt elvitt exrendőr: „Azt szerettem volna megtudni, meddig megy el a hatalom”

Csőgör Pétert Orbán Viktor október 23-i beszéde közben állították falhoz, miután kicsavarták kezéből a „Mi a f@sz van ebben az országban?!” feliratú tábláját. Bilincsben vitték el, hét órán át tartotta fogva a rendőrség, majd kihallgatás után kiengedték. Az nem lepte meg, hogy a NER-rel szembeni kritikus véleménynyilvánítást nem tűri a hatalom, az viszont igen, hogy a TEK munkatársai mekkora lelkesedéssel szolgálják a vezért.