The Cure Budapesten: Még mindig a csúcson

  • -minek-
  • 2022. október 27.

Zene

A The Cure szerdai budapesti koncertjén a játszott számok sokszínűségére ezúttal sem lehetett panasza senkinek: borongós/érfelvágós műdarabok éppen úgy szerepeltek a menün, mint áradóan pszichedélikus, játékosan csilingelő, rockosan döngölő vagy éppen szintipoposan pattogó számok.

A Magyarországon is sokadszorra látott, sőt még az adott koncerthelyszínre is visszatérő brit zenekar (pályafutásukról e heti print számukban olvashatnak bővebben) fellépései kapcsán rendre két kérdés merül fel: hogy hogyan rakják össze az esti setlistet szekérderéknyi, erre érdemes számukból, illetve milyen hangulatban, mennyire fáradtan/pihenten játszanak? És ne tagadjuk: leginkább arra kíváncsi mindenki, mire képes az idén már a 63. évét is betöltött zenekarvezető-énekes Robert Smith?

A szelekció sokszínűségére ezúttal sem lehetett panasza senkinek: borongós/érfelvágós műdarabok éppen úgy szerepeltek a menün, mint áradóan pszichedélikus, játékosan csilingelő, rockosan döngölő vagy éppen szintipoposan pattogó számok.

 
 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Hogy a végére szaladjunk: az összesen 27 előadott dal közül utolsóként pont a korai 1979-es, fiatalosan posztpunk Boys Don’t Cry-ra táncolhatott a nagyérdemű, de közben vagy négy új dallal is ismerkedhettek a rajongók (közöttük a nyitószám Alone-nal) és az élő produkció alapján egy finom hangulatokban gazdag, érett új Cure-lemezanyagra számíthatunk, ha egyszer végre megjelenik.

Amúgy az este során rengeteget játszottak a nyolcvanas éveket lezáró Disintegration albumról – és jó néhányat az 1985-ös The Head On The Door-ról – ehhez képest a 81-es zseniális Faith albumról sajnos semmit (akárcsak hat éve), már ha nem számítjuk az akkor csak kislemezen kijött Charlotte Sometimes-t. Igazából 1992 utánról (a már említett új számokat nem számítva) csak a Holló című Alex Proyas-mozi betétdalaként elhíresült Burn-t tolták, azt viszont bombasztikus, hatásos, törzsi ritmikájú verzióban.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Amúgy meg felesleges volna morgolódni a kimaradt korszakok és dalok miatt: a repertoáron szereplők is darabról darabra remek számok, amelyeket remek muzsikusokból álló, jól összehangolódott zenekar adott elő egy szinte bomba formában lévő Robert Smith vezetésével. Mindez mindenekelőtt a vokális produkcióira vonatkozik – magabiztosan hozta a magasakat, alig néhány vokáltémát írtak át (transzponáltak) a kedvéért, s ha lehunynánk a szemünket, meg nem mondanánk, hogy hosszú előadói karrierjének melyik periódusából hallottuk őt.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Fontos megjegyezni, hogy alapvetően egy jól koreografált, a turné (Lost World Tour) és némileg az új album(ok) címével összecsengő színpadképet láttunk – stilizált oszlopokkal, rejtélyes háromszögekkel, néha kozmikus hatású vetítéssel, máskor spontán összerakott videoklipekkel.

A Burn alatt például a háttérbe vetített a (nem csak itt) nagyot hasító Jason Cooper dobos a főszereplő. A hagyományosan inkább statikus, a színpad közepét elfoglaló Smith-szel (ő sem öreges, ennyit mozgott korábban is) mintegy kontrasztban az oldalán zaklatott nyugtalansággal mozog fel s alá Simon Gallup basszusgitáros, aki látható elégedettséggel prezentálja az egykor általa kiötölt-feljátszott basszustémákat. Ha valakinek valaha kétségei lettek volna: Reeves Gabrels gitáros (aki egykor Bowie-val játszott együtt annak szólólemezein és a Tin Machine-ben) perfektül illik a zenekarba – a gitártémákat remekül megosztják Smith-szel - és a két billentyűs (Roger O’Donnel és a mindenen is játszó Perry Bamonte) nélkül sem szólna úgy a zenekar, ahogy azt álmainkban elképzeltük.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

A számokon rendre alakítgattak ezt-azt, néha az a tréfa, hogy a szintitémákat inkább Gabrels pengeti, az A Forest most előadott kiadása pedig az eredeti 1980-as verzió helyett a Mixed Up lemezen szereplő, szinte drum and bass ritmikájú remixet idézi.

A hagyományoknak megfelelően most is több felvonásra tagolódik az este: az izgalmas dramaturgiájú, közhelyesnek távolról sem nevezhető törzsanyag (benne olyan finomságok, mint a Closedown, a Cold vagy éppen Play For Today) után két újabb blokkban következik a voltaképpeni ráadás: az első egy kifejezetten meditatív, kissé borongós, közben nagyon is utaztató trip, főszerepben a The Figurehead a Pornography albumról meg a szinte összefonódó Plainsong/Disintegration duó.

Az utolsó etap már egyértelműen azoknak szól, akik leginkább gátlástalanul mulatni és ugrálva nosztalgiázni szerettek volna: jön az összes nagy slágerük, jól összefűzve, könnyed stílben, szinte ujjgyakorlatként előadva, néhol kicsit megbolondítva: a Lullaby-tól, a The Walk-on át a Friday I’m In Love-Close To Me-In Between Days szekcióig – majd a Just Like Heaven közbeiktatásával a már emlegetett, a szinte a banda kamaszkoráig visszanyúló fináléig.

A végén kedvesen elköszönő Robert Smith még megígéri, hogy hamarosan találkozunk így mindannyian – és eme óhajában a jól sikerült este után csak osztozni tudunk.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

2022. október 26., Papp László Sportaréna

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.