The Cure Budapesten: Még mindig a csúcson

  • -minek-
  • 2022. október 27.

Zene

A The Cure szerdai budapesti koncertjén a játszott számok sokszínűségére ezúttal sem lehetett panasza senkinek: borongós/érfelvágós műdarabok éppen úgy szerepeltek a menün, mint áradóan pszichedélikus, játékosan csilingelő, rockosan döngölő vagy éppen szintipoposan pattogó számok.

A Magyarországon is sokadszorra látott, sőt még az adott koncerthelyszínre is visszatérő brit zenekar (pályafutásukról e heti print számukban olvashatnak bővebben) fellépései kapcsán rendre két kérdés merül fel: hogy hogyan rakják össze az esti setlistet szekérderéknyi, erre érdemes számukból, illetve milyen hangulatban, mennyire fáradtan/pihenten játszanak? És ne tagadjuk: leginkább arra kíváncsi mindenki, mire képes az idén már a 63. évét is betöltött zenekarvezető-énekes Robert Smith?

A szelekció sokszínűségére ezúttal sem lehetett panasza senkinek: borongós/érfelvágós műdarabok éppen úgy szerepeltek a menün, mint áradóan pszichedélikus, játékosan csilingelő, rockosan döngölő vagy éppen szintipoposan pattogó számok.

 
 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Hogy a végére szaladjunk: az összesen 27 előadott dal közül utolsóként pont a korai 1979-es, fiatalosan posztpunk Boys Don’t Cry-ra táncolhatott a nagyérdemű, de közben vagy négy új dallal is ismerkedhettek a rajongók (közöttük a nyitószám Alone-nal) és az élő produkció alapján egy finom hangulatokban gazdag, érett új Cure-lemezanyagra számíthatunk, ha egyszer végre megjelenik.

Amúgy az este során rengeteget játszottak a nyolcvanas éveket lezáró Disintegration albumról – és jó néhányat az 1985-ös The Head On The Door-ról – ehhez képest a 81-es zseniális Faith albumról sajnos semmit (akárcsak hat éve), már ha nem számítjuk az akkor csak kislemezen kijött Charlotte Sometimes-t. Igazából 1992 utánról (a már említett új számokat nem számítva) csak a Holló című Alex Proyas-mozi betétdalaként elhíresült Burn-t tolták, azt viszont bombasztikus, hatásos, törzsi ritmikájú verzióban.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Amúgy meg felesleges volna morgolódni a kimaradt korszakok és dalok miatt: a repertoáron szereplők is darabról darabra remek számok, amelyeket remek muzsikusokból álló, jól összehangolódott zenekar adott elő egy szinte bomba formában lévő Robert Smith vezetésével. Mindez mindenekelőtt a vokális produkcióira vonatkozik – magabiztosan hozta a magasakat, alig néhány vokáltémát írtak át (transzponáltak) a kedvéért, s ha lehunynánk a szemünket, meg nem mondanánk, hogy hosszú előadói karrierjének melyik periódusából hallottuk őt.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

Fontos megjegyezni, hogy alapvetően egy jól koreografált, a turné (Lost World Tour) és némileg az új album(ok) címével összecsengő színpadképet láttunk – stilizált oszlopokkal, rejtélyes háromszögekkel, néha kozmikus hatású vetítéssel, máskor spontán összerakott videoklipekkel.

A Burn alatt például a háttérbe vetített a (nem csak itt) nagyot hasító Jason Cooper dobos a főszereplő. A hagyományosan inkább statikus, a színpad közepét elfoglaló Smith-szel (ő sem öreges, ennyit mozgott korábban is) mintegy kontrasztban az oldalán zaklatott nyugtalansággal mozog fel s alá Simon Gallup basszusgitáros, aki látható elégedettséggel prezentálja az egykor általa kiötölt-feljátszott basszustémákat. Ha valakinek valaha kétségei lettek volna: Reeves Gabrels gitáros (aki egykor Bowie-val játszott együtt annak szólólemezein és a Tin Machine-ben) perfektül illik a zenekarba – a gitártémákat remekül megosztják Smith-szel - és a két billentyűs (Roger O’Donnel és a mindenen is játszó Perry Bamonte) nélkül sem szólna úgy a zenekar, ahogy azt álmainkban elképzeltük.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

A számokon rendre alakítgattak ezt-azt, néha az a tréfa, hogy a szintitémákat inkább Gabrels pengeti, az A Forest most előadott kiadása pedig az eredeti 1980-as verzió helyett a Mixed Up lemezen szereplő, szinte drum and bass ritmikájú remixet idézi.

A hagyományoknak megfelelően most is több felvonásra tagolódik az este: az izgalmas dramaturgiájú, közhelyesnek távolról sem nevezhető törzsanyag (benne olyan finomságok, mint a Closedown, a Cold vagy éppen Play For Today) után két újabb blokkban következik a voltaképpeni ráadás: az első egy kifejezetten meditatív, kissé borongós, közben nagyon is utaztató trip, főszerepben a The Figurehead a Pornography albumról meg a szinte összefonódó Plainsong/Disintegration duó.

Az utolsó etap már egyértelműen azoknak szól, akik leginkább gátlástalanul mulatni és ugrálva nosztalgiázni szerettek volna: jön az összes nagy slágerük, jól összefűzve, könnyed stílben, szinte ujjgyakorlatként előadva, néhol kicsit megbolondítva: a Lullaby-tól, a The Walk-on át a Friday I’m In Love-Close To Me-In Between Days szekcióig – majd a Just Like Heaven közbeiktatásával a már emlegetett, a szinte a banda kamaszkoráig visszanyúló fináléig.

A végén kedvesen elköszönő Robert Smith még megígéri, hogy hamarosan találkozunk így mindannyian – és eme óhajában a jól sikerült este után csak osztozni tudunk.

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

 
Fotó: Simonyi Balázs
 

2022. október 26., Papp László Sportaréna

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.