Interjú

„Nevezheted liberális mennyországnak”

Bródy János

Zene

„65 évesen már eleve mindenhez úgy nyúl az ember, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalom” – nyilatkozta lapunknak tizenegy éve, koncertje előtt. Idén újra fellép a Budapest Arénában. 2011-ben, Illés szekerén című albumával lezártnak tekintette az életművét is, azóta két újabb nagylemeze jelent meg, és most elkészült egy Bródy-film is.

Magyar Narancs: A méreteken, a hangerőn és a nézőszámon túl, számodra mi a különbség az arénabeli és egy „hétköznapi” koncert között?

Bródy János: Az Arénában és az elődjében, a BS-ben is volt önálló koncertem, számos előadásban voltam vendég meg közreműködő, így elég jól ismerem azt az atmoszférát, ami az ilyen koncerten körülveszi a színpadra lépőt. Ez sok tekintetben jelentősen más, mint egy klubkoncert, ahol nincs előre fixálva a műsorrend, és nem okoz nagy zavart, sőt, néha élvezetes, ha eltérünk az előre megbeszélt dolgoktól. De egy ilyen nagy koncertre sem kell sokat próbálnunk, hiszen mindenki ismeri a számokat. Az igazi kihívás inkább a technika, a közönség felé irányuló hangkép mellett a színpadi hangzás, az úgynevezett kontroll is, amelynek gondos beállítása előfeltétele az örömteli muzsikálásnak.

MN: Te magad mennyire veszel részt a színpadkép, a látvány kidolgozásában?

BJ: Ami engem illet, nem igazán foglalkozom ilyesmivel. Mivel azt én úgyse látom, rá­bízom magam azokra, akik nálam jobban tudják, hogy milyen látványelemek illenek az előadásomhoz. Talán csak abban vagyok következetes, hogy szeretem, ha a dalok szövege, főként az új daloké, felkerül a kivetítőkre, mert erősen szövegközpontú az a forma, amit én a színpadon előadok.

MN: Más hasonló korú fellépőknél gyakori az archív felvételek bejátszása, illetve a vendégjárás. Te nem nagyon éltél ezekkel a hatásos elemekkel. Mi ennek az oka?

BJ: Nem igazán kultiválom a show-elemeket, mert úgy érzem, hogy elvonja a figyelmet a lényegről. Tudom, hogy ma már a látvány legalább annyira fontos, mint a zene, de az nem az én műfajom. A lényeg az, hogy van itt egy figura, aki már több évtizede dalokban próbálja elmondani a véleményét a világról. Aki eljön a koncertre, engem akar még látni élőben a színpadon.

MN: Te állítod össze a számok sorrendjét?

BJ: A műsor összeállítása az én dolgom, de figyelembe veszem a „hozzámértők” véleményét is. Nem könnyű eldönteni, hogy melyik az a huszonnégy dal, ami elég jól kirajzolja az eddigi pályámat, de igyekeztem úgy összerakni a programot, hogy a kihagyhatatlan dalok mellé beférjenek azok is, amiket én nem szeretnék kihagyni. Mind a nyolc szólólemezemről lesznek dalok, így természetesen a legutóbbi Gáz van, babám! című albumról is bekerültek a jelentősnek ítélt számok.

MN: Illés- és Fonográf-számok nem?

BJ: Csak olyan számok szerepelnek a koncerten, amelyeket már valamelyik önálló lemezemre felvettem. Véletlenül sem szeretném magam kiváló orgánummal rendelkező kollégáimhoz hasonlítani, csak olyan dalt énekelek el, amit hitelesen tudok képviselni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.