Épp ettől tartottam. Hogy ez a 28 éves zseni, a Z generáció Mozartja csak csíny és mutatvány, semmi több. Aztán kiderül, hogy mégis több. Noha a koncert végig megőrzi obszesszív-kompulzív jellegét, a monumentális hangképek, Collier érzékeny baritonja, gazdagon csilingelő gitárja és a zenekarának tagjaiból áradó egyediség hamar behúz. Collier nem a hosszú balladák, nem is a belelazulós groove-ok mestere. Bármit csinál a színpadon, nem győzünk ámulni, és ez a csodálat egyszerre húz közel és tart távol. Mert ő más, mint mi vagyunk, s talán más, mint bármely zenész a bolygón. Lírai dalai hamar grandiózus balladákká dagadnak (The Sun in Your Eyes), hangfestményei szégyentelenül gyúrják egybe a funk, mainstream pop és jazz elemeit (All I Need, Sleeping on Dreams), a koncert ékköve pedig az édesanyjával közösen előadott God Only Knows. A ráadás egy Queen-szám (Somebody to Love), majd három szólamra osztja a Müpát, és vezényel, könnyen érthető kézjelekkel. Egyetlen hatalmas, háromezer fős kórust alkotunk és éneklünk. Sokan mondják, hogy nála elevenebb tudással senki nem rendelkezik harmóniákat, ritmusokat és soundokat illetően, de lényegesebb talán, hogy egyet nagyon tud: azt, hogy zenélni együtt érdemes. Az előbb még a harmonizer és a zongora között ugrált, most rajtunk játszik. Nagyon jó billentyűnek lenni a hangszerén.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
