Kijevtől Tokióig ma is telt házak előtt lép fel a 75 éves olasz dalszerző-énekes, akit milánói stúdiójában értünk utol a budapesti koncertje előtt.
Magyar Narancs: Nem unalmas, hogy bárhova megy, a L’Italiano című dalával azonosítják?
Toto Cutugno: Minden egyes dalomat abban a reményben írom, hogy siker lesz belőle. A L’ Italiano fogadtatása ledöbbentett, olyan viharokat kavart, amire nem számítottam. Eredetileg Adriano Celentanónak írtam, de ő azt mondta, hogy hagyjam békén, nincs hozzá kedve. Ez hozta meg az én szerencsémet. A San Remó-i fesztiválon adtam elő, és csak az ötödik helyen végzett, később mégis óriásit robbant. Mint egy tintafolt, úgy terjedt szét a világban, Európától Dél-Amerikáig.
MN: Mit jelentett a dal születése idején, 1983-ban a „Made in Italy életérzés”?
TC: Ezt a kérdést inkább a dal szövegírójának kellene feltenni, én a zenét írtam. Mindez azután történt, hogy egy kanadai koncerten körbenéztem, és csupa olasz arcot láttam magam előtt. Igazából ezeknek az emigráns olaszoknak a nosztalgiája, hazaszeretete inspirált, amikor később az étteremben elővettem a gitáromat, és elkezdtem az akkordokat pengetni. Ami pedig a 80-as éveket illeti: akkoriban egy magamfajta dél-olasz a táskarádiójával mászkált az utcán, a csajokat nézegette, és az olasz zászlók díszelegtek még a tisztítószalonok kirakatában is. Ma már nem így van.
MN: Nem túlzás ez a nosztalgia?
TC: Nem tagadom, hogy régimódi pasi vagyok. A mediterrán életérzést közvetítem ma is. Szívből, lélekből zenélek, énekelek. Hiszek abban, hogy a romantika örökre megmarad.
MN: Külföldön hihetetlen sikere van, ezzel szemben Olaszországban alig koncertezik. Miért?
TC: Az olaszok szeretnek felejteni. Most másféle zenék vannak divatban. De nem tűntem el a színről, sőt sok év szünet után most otthon is beizzítom a motort. Hamarosan megjelenik az új albumom, és a menedzseremmel most állítjuk össze az olaszországi turnémenetrendet.
MN: Úgy tudom, az egyik dalában Kira nevű kutyája is „énekel”.
TC: Ez az első olyan olasz dal, ami egy kutya közreműködésével készült. Kira 14 évig aranyozta be az életemet. Nem sokkal a halála előtt a tengerparton felvettem az ugatását, és ez is része lett a dalnak.
MN: A halál torkából tért vissza néhány éve. Azóta másként él?
TC: Megváltoztak a fontossági sorrendek. De úgy vagyok vele, hogy mivel egyszer élünk, jogunk és kötelességünk az utolsó napig intenzíven kiélvezni minden pillanatot, ami megadatott nekünk. A felépülésem óta eltelt időszakban belekóstoltam a televíziós producerségbe, műsorvezetőként is jegyeztem néhány zenei és szórakoztató műsort. Igyekszem felkarolni a fiatal tehetségeket is, és elindítani őket a pályán.
MN: Apolitikus embernek tartja magát, mégis az ukrán parlamentben emlegették a nevét, orosz titkosügynöknek titulálták.
TC: Korábban hasonló történt régi jó barátommal, Al Banóval, de nem értem az okát. Velem az történt, hogy az ukrán parlament egyik képviselője még a megérkezésem előtt elhíresztelte rólam, hogy az oroszoknak kémkedek. Kész őrület, először rémesen megijedtem, aztán bosszankodtam, de a végén nagyot röhögtem az egészen. Egyébként pályafutásom egyik legforróbb hangvételű koncertjét adtam Kijevben, de az is igaz, hogy a koncert alatt egy férfi fel akart jönni a színpadra. Ma sem derült ki, hogy mi volt a célja, meg akart ölelni vagy le akart lőni.
MN: Azt vetették a szemére, hogy Putyin személyesen gratulált a moszkvai koncertje után, és hogy néhány éve meghívta a Vörös Hadsereg kórusát San Remóba.
TC: Az emberi hülyeség határtalan. Túlzás nélkül állítom, hogy történelmi jelentőségű volt a San Remó-i fesztivál történetében a Vörös Hadsereg negyventagú kórusának a fellépése. Mérhetetlen fájdalmat éreztem a tavalyi repülőgép-szerencsétlenség után. Azok a katonák haltak meg, akikkel egy héten át együtt éltünk, próbáltunk, lélegeztünk.
MN: Dalait francia sztárok sora énekelte még jóval a L’Italiano előtt. Hogyan találtak önre?
TC: Elsősorban dalszerző vagyok, és az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején összehozott a sors Vito Pallavicinivel, az olasz dal nagy öregjével, akinek olyan slágereket köszönhetünk, mint az Azzurro. Egy napon azzal állt elő, hogy magával visz Párizsba, és bemutat néhány zenei menedzsernek, producernek.
Az EMI párizsi irodájában akadtam össze Joe Dassinnel, akinek megmutattam az Africa című dalomat. Azonnal beleszeretett, átdolgozta és a dal L’Été indien (Indián nyár) címmel jelent meg. Ez 1975-ben volt. Ettől kezdve megváltozott az életem. Az Indián nyár világsiker lett, több mint százötven feldolgozás készült belőle, még Iggy Pop is elénekelte, engem pedig olyan fantasztikus francia előadók adtak kézről kézre, mint Mireille Mathieu, Dalida, Johnny Hallyday.
MN: Hogyan telnek a napjai távol a rivaldafénytől?
TC: Ha nincs turné, akkor a hét öt napját a milánói stúdiómban töltöm a menedzseremmel. De pénteken kocsiba ülök és meg sem állok Rapallóig, ahol egy gyönyörű villa, a feleségem és a tenger vár.
