Áprilisban emlékezett meg a zene világa Alekszandr Szkrjabin (1872–1915) halálának 100. évfordulójáról. Ennek megfelelően a koncertek és az új lemezek programján mostanában többször bukkannak fel a ritkán játszott orosz szerző művei. Szkrjabin kompozícióiból állított össze legutóbb egy CD-re valót az Ukrajnából Észak-Karolinába áttelepült sztárzongorista, Valentyina Liszica is, s a korong tartalma a címnek (Nuances) megfelelően jórészt apróságokat tartalmaz. Rövid darabok változatos sorozata, mondhatnánk, de a változatos jelzővel baj van. Stilárisan ugyanis a lemez meglehetősen egyhangú benyomást kelt. A jelenség megértéséhez tudni kell, hogy nem egy Szkrjabin van, hanem három. Pályája elején a zeneszerző Chopin hatása alatt állt, ekkortájt keletkezett művei oly erősen mutatják a 62 évvel korábban született lengyel előd befolyását, hogy joggal nevezhetők epigon munkáknak. Ha Szkrjabin csak ezt írta volna, biztosan kihull a zenetörténeti rostán. A második Szkrjabin az, akinek chopines műveit már itt-ott elszínezi az érlelődő saját stílus, a harmadik pedig az érett Szkrjabin a maga misztikus-egzaltált kifejezésmódjával, harmóniavilágának és zenei formálásának utóromantikus-premodern telítettségével. Ez az igazi Szkrjabin: a zeneszerző, aki a következmények felől nézve valóban érdekessé és fontossá vált a zenetörténetben. Mármost Liszica a maga lemezének huszonvalahány számát főként az első Szkrjabin sápadt-melankolikus csecsebecséiből válogatta. Van itt két fúga is, ami kétségkívül meglepő, de felfedezésnek kevés. Aztán a lemez vége felé egy-két darab, amely már jelzi az elmozdulást, de még ez sem az igazi Szkrjabin érett őrülete. Így éppen az marad rejtve, kivé is vált útja végére ez a zeneszerző. Liszica, akit korábbi Chopin-, Schumann- és Glass-felvételei alapján hidegen perfekt zongoristának ismertem meg, előadásmódjával most sem cáfolja a korábbi benyomásokat.
Decca, 2015
