A lemezpiac mai állapotának ismeretében, s tudván, hány remek felvétel készült már az Aidából, Verdi operájának új stúdiófelvétele mindenekelőtt bátor vállalkozásnak ítélendő. De azután rögtön a lenyűgöző jelzőt kell méltán felhasználni, mert az Antonio Pappano által vezényelt produkció operai világsztárok egész sorát gyűjtötte egybe, s mivel az új Aida egyéni arculatú, egyetlen korábbi felvételre sem hasonlító lemez lett. A dinamika és az árnyalás teljes eszköztárát alkalmazó, érzékeny karmesteri közelítés ugyanis ezúttal elkerüli a túlrészletezés, s éppígy a manierizmus csapdáját: Pappano úgy teremti meg Verdi egyiptomi hangját, hogy a zene sem a nagy tablókban nem válik illusztratívvá, sem a kamarajelenetekben nem veszít „ősolasz” drámai erejéből. Anja Harteros emberléptékű, de egyúttal a transzcendenciával szoros kötelékben lévő Aida: a hangjában kísértő örök fájdalmas színezet és eszményi pianói szinte tündéralaknak hallatják etióp rabszolgalányát. Oldalán Jonas Kaufmann megkísérli sokrétűen komplex alakká átlényegíteni Radames figuráját, s a német tenor kivételes énekesi intelligenciáját igazolja a tény, hogy ez a próbálkozás majdnem teljes sikert arat. Külön kiemelendő még Ludovic Tézier, aki fogoly etióp uralkodóként meghaladja a szerep oly terhes hagyományait, és – sok kollégájával ellentétben – énekel, méghozzá ereje teljében is szép baritonhangon énekel Amonasro szólamában. Az Amnerisként mikrofon elé álló Ekaterina Semenchuk pedig valósággal arra kényszeríti a hallgatót, hogy újra s immár tartósan jegyezze meg a minszki születésű mezzoszoprán nevét. Az új Aida-lemez talán egyetlen sérülékeny pontja: Erwin Schrott mint Ramfis. Az uruguayi basszbariton hangjának és bájosan legényes személyiségének határain messze túl van a zord főpap-politikus szerepe és szólama, s ezt csupán az ítélkezési jelenet megszólalásaival sikerül feledtetnie velünk.
Warner Classics, 3 CD, 2015
