Mostanában kevesebb szó esik az EDM-ről a szaksajtóban, de a műfaj továbbra is jól elvan; fesztiválnyi ember ugrál a világ minden pontján David Guetta, Steve Aoki és a többi zenebohóc szettjére. A Chainsmokers az utóbbi két-három évben úgy zárkózott fel az élvonalba, hogy igazából semmi újat nem találtak ki. Az első kislemez, a #Selfie agyatlan veretése rögtön óriási sláger lett, noha 2015 egyik legidegesítőbb dala volt. Utána viszont a 27 éves Andrew Taggart és a 30 felett járó Alex Pall hamar rátaláltak a Guetta és Avicii által tökélyre fejlesztett EDM popra, ami tökéletesen elfér a rádióban, kicsit megtekerve viszont stadionnyi közönség előtt is működik: lassú, szájbarágós építkezés, fokozás, majd egy olyan drop, ami épp csak horzsol. Az ilyenre mondjuk, hogy bárki meg tudná csinálni. De ők csinálták meg.
Az eddig kizárólag kislemezekre, meg azokból összerakott minialbumokra alapozó duó idén látta elérkezettnek az időt, hogy összerakják az első klasszikus értelemben vett nagylemezüket. A Memories… Do Not Open dalai az eddig ismert kislemezeken sikerre vitt formulát játsszák be újra. Mondhatnánk, hogy amit a Chainsmokers csinál, az a kiüresedett slágerírás művészete, mert az, csakhogy néha kilóg a lóláb a hideg profizmus mögül, hogy lehet ezt jobban meg rosszabbul is csinálni. Például az Emily Warrennel felvett Don’t Say melankolikus, kissé távoli dropja sokkal elviselhetőbb, mint a Coldplayjel közös Something Like This energikus reszelése.
Disruptor/Columbia, 2017
