Sokáig úgy tűnt, hogy Damon Albarn harmadik leghíresebb együttese egyszeri és megismételhetetlenként kerül a rocklexikonokba, kábé azzal a szöveggel, hogy a „Blur korábbi frontembere összeállt a Clash basszusgitárosával, a Verve gitárosával és egy nigériai dobossal, hogy csináljon egy szólólemezt, de annyira megtetszett nekik az egyik készülő album címe, hogy ezen a néven indultak turnéra 2007-ben”. A névadó lemezről azt írtuk, hogy „jobbára fájdalmas akkordok, bár semmiképpen sem afféle »érfelvágós« muzsika”, meg azt, hogy a dalokat „nagyrészt londoni események és helyszínek ihlették”.
Nagyjából ugyanez passzol a karácsonyra megjelent új lemezre is – Albarn most csak tíz számot írt –, azonban a Merrie Landet a nagy-britanniai kirándulások mellett csak egy esemény, a Brexit ihlette. De legalább ennyire érezhető David Bowie hatása is, és nem csak azért, mert a lemez producere Tony Visconti volt. Noha a nyilvánvaló Blur-hatások mellett a folkot, a dubot vagy éppen easy listeninget emlegethetünk, a tíz szám jelentős része az egész korai Bowie-dalokat idéző vásári hangulatot árasztja, a különbség csupán az, hogy Albarn vurstlijában egyből sorozatgyilkosnak gondoljuk a bohócot. E hatást erősíti az is, hogy a hasbeszélős borítóképet az 1945-ös Dead of Night című horrorfilmből kölcsönözték, a dalokhoz készült videóklipekben pedig a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Albarn egy ugyancsak ijesztő hasbeszélő bábként énekli a szerencsére nem csak ezért emlékezetes új számait.
Studio 13, 2018
