Lemez

The Good, the Bad & the Queen: Merrie Land

  • - legát -
  • 2019. április 7.

Zene

Sokáig úgy tűnt, hogy Damon Albarn harmadik leghíresebb együttese egyszeri és megismételhetetlenként kerül a rocklexikonokba, kábé azzal a szöveggel, hogy a „Blur korábbi frontembere összeállt a Clash basszusgitárosával, a Verve gitárosával és egy nigériai dobossal, hogy csináljon egy szólólemezt, de annyira megtetszett nekik az egyik készülő album címe, hogy ezen a néven indultak turnéra 2007-ben”. A névadó lemezről azt írtuk, hogy „jobbára fájdalmas akkordok, bár semmiképpen sem afféle »érfelvágós« muzsika”, meg azt, hogy a dalokat „nagyrészt londoni események és helyszínek ihlették”.

Nagyjából ugyanez passzol a karácsonyra megjelent új lemezre is – Albarn most csak tíz számot írt –, azonban a Merrie Landet a nagy-britanniai kirándulások mellett csak egy esemény, a Brexit ihlette. De legalább ennyire érezhető David Bowie hatása is, és nem csak azért, mert a lemez producere Tony Visconti volt. Noha a nyilvánvaló Blur-hatások mellett a folkot, a dubot vagy éppen easy listeninget emlegethetünk, a tíz szám jelentős része az egész korai Bowie-dalokat idéző vásári hangulatot árasztja, a különbség csupán az, hogy Albarn vurstlijában egyből sorozatgyilkosnak gondoljuk a bohócot. E hatást erősíti az is, hogy a hasbeszélős borítóképet az 1945-ös Dead of Night című horrorfilmből kölcsönözték, a dalokhoz készült videóklipekben pedig a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Albarn egy ugyancsak ijesztő hasbeszélő bábként énekli a szerencsére nem csak ezért emlékezetes új számait.

Studio 13, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.