Koncert

The War on Drugs

Zene

A philadelphiai együttest 2005-ben alapította a most 39 éves Adam Granduciel, a vele hajrokon Kurt Vile-lal. Második lemezük, a 2011-ben, már Vile nélkül felvett Slave Ambient felkavart némi port indie-berkekben, de a befutást a 2014-es kreatív értelemben vett csúcsmű, a Lost in the Dream hozta meg. A tavalyi Deeper Understandinggel a kommerciális siker is megjött; top 10-ig jutott jó pár országban, a zenekar még egy Grammyt is bezsebelhetett érte.

Soha nem fogjuk megtudni, hogy a The War on Drugsot hányan nézték volna, ha nem szakad le az ég röviddel a fellépésüket megelőzően. A nagyszínpad előtt fájóan kevés ember gyűlt össze, de akik ott voltak, kaján vigyorral mesélhetik, hogy egy fantasztikus koncerten voltak. Az együttes átlagos dalstruktúráját úgy kell elképzelni, hogy beúszik egy ambientes szinti intró, ahhoz csatlakozik egy csilingelő elektromos gitár, majd belép a dob meg a többi hangszer, és kapunk egy hosszan tartó, középgyors, hipnotikus elszállást. A Tom Petty-féle heartland iskola keveredik jó adag pszichedéliával, amihez az eső és a folyamatos villámlás pont megfelelő kulisszát nyújt. Kiderül, hogy Granduciel nagyszerű gitáros, a show-t viszont folyamatosan ellopja előle a Tim Curry-hasonmás Charlie Hall, aki egyrészt olyan pózban ül a dobnál, mint aki már nagyon rohanna ki a vécére, másrészt annyira döbbent tekintettel bámul ki a közönségre, mintha épp’ egy ufó leszállásának lenne a szemtanúja. Nem csoda, hogy rengeteget mutatja a kivetítő.

A hangzásban semmi hiba nincs, folyamatos a hipnózis, ami a Lost in the Dream album csúcsdala, az itt legalább 15 percesre nyújtott Under the Pressure alatt ér a tetőpontra. Akár zárásnak is megfelelne, de utána még megkapjuk az In Chainst a legutóbbi albumról, ami már csak a hab a tortán. Pár nappal korábban azt gondoltam, hogy a Shame koncertjét senki sem múlhatja felül ezen a fesztiválon, de a The War on Drugs sikeresen rám cáfolt.

Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 14.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.