Magyar Narancs: Miután Ian Gillan és Roger Glover kilépett, Ritchie Blackmore eredetileg Paul Rodgerst hívta énekesnek a Deep Purple-be. Milyen lett volna a Purple Rodgersszel?
Glenn Hughes: Izgalmas. Paul ízig-vérig brit rockénekes, és a hatásaink is hasonlók: ő is, én is szeretjük az afroamerikai könnyűzenét. Passzolt volna egymáshoz a hangunk. Részben azért is léptem be a Deep Purple-be, mert úgy tudtam, Paul igent fog mondani. De aztán inkább megalapította a Bad Companyt. Nem sajnálom, hogy így alakult, mert David Coverdale-nek olyan egyéni hangja van, amit tíz kilométerről is fel lehet ismerni, mégis hasonlít a hangszíne Pauléhoz.
MN: Három lemezt csináltál a Purple-lel: közülük főként a Stormbringeren és a Come Taste the Banden érződik a soulra, funkra fogékony ízlésed.
GH: Természetes, hogy ha lecserélsz két embert egy zenekarban, a hangzás is változik. Ráadásul mi nagyon figyeltünk rá, hogy ne szóljunk úgy, mint Ian Gillan és Roger Glover. Röhejes is lett volna, ha olyan énekest vesznek be, aki Gillant másolja. Ehelyett szereztek egy északangol soul- és rockénekest, meg egy basszusgitárost, aki szintén tud énekelni. Merész lépés volt ez akkoriban, rajtunk kívül talán csak a Humble Pie-nak volt két énekese. (Meg a Spooky Toothnak és a Fleetwood Macnek – S. T.) David Coverdale-lel szerintem sikerült megtartanunk a Deep Purple egyéni hangzását, miközben dallamosabb is lett a zenénk.
MN: Igaz, hogy a Stormbringer után David Bowie-val akartál lemezt készíteni?
GH: Igen. Hat hónapig laktunk együtt a Beverly Hills-i lakásomban. Akkoriban készült A földre pottyant férfi főszerepére, és nálam írta a Station to Stationt. Beszéltünk róla, hogy közösen is csináljunk valamit, mert azokban az években őt is a funk- és a soulzene érdekelte, én pedig már elkezdtem dolgozni az első szólólemezemen, a Play Me Outon, ami egészen más volt, mint amiket később csináltam. Soulos, fúziós hangulatú zene trombitával, háttérénekesekkel, leginkább az első komolyabb zenekaromra, a Trapeze-re hasonlított. De aztán elszalasztottuk a lehetőséget. 1975-ben és ’76-ban nagyon gyorsan történtek a dolgok, és mire észbe kaptam, ő már Berlinben írta a következő lemezét közeli barátjával, Iggy Poppal.
MN: Stevie Wonder egyszer a kedvenc fehér énekesének nevezett. Kaptál valaha ennél nagyobb bókot?
| ||
GH: Nem. Ha nem is sok, de volt pár feketéknek szóló zenei újság a 70-es években, és már az is hatalmas megtiszteltetés volt, hogy rólam, egy fehér srácról beszélt az egyikben. Mindenkinek van egy példaképe, nekem pedig Stevie Wonder volt az. Példamutató volt számomra, ahogy élte az életét, ahogy a barátaival, a munkatársaival bánt. Az utolsó hangig megélte azt, amit énekelt. A légzéstechnikája mellett ezt is igyekeztem eltanulni tőle. A Stormbringeren dolgoztunk – éppen a Hold Ont és a The Gypsyt vettük fel –, amikor meglátogatott a stúdióban, mert ő meg a szomszéd teremben dolgozott. Nagyon tetszett neki, hogy egy fehér srác ennyire magába szívta a fekete zenét.
MN: Mi volt a legemlékezetesebb, a Spinal Tapbe illő pillanat a pályádon?
GH: A londoni Hammersmith Odeonban játszottunk, és Jeff Beck, akit mélységesen tisztelek, a színpad széléről nézte a koncertet. Kirohantam a szélére én is, hogy igyak valamit, de megcsúsztam a szárazjégen, és elszakadt a nadrágom. Ott állok ez előtt a fantasztikus gitáros előtt, és lóg ki a seggem a gatyámból… A többiek jót nevettek, én viszont szégyelltem magam, de nem tudtam mit tenni: felkeltem a földről, és játszottam tovább meztelen seggel.
MN: És a 74-es California Jam, amikor Ritchie Blackmore felgyújtotta a színpadot alattatok? Meglepődtetek rajta?
GH: Meg. Mi nem tudtuk, hogy mire készül. Csak az egyik roadot avatta be. Megegyeztünk a szervezőkkel, hogy naplemente után lépünk fel (hogy a Purple legyen az első banda a fesztiválon, amelyik világítást használ a koncertjéhez – S. T.), ők viszont már korábban ki akartak küldeni minket a színpadra. Ritchie persze, mint mindig, kikövetelte magának, amit akart, de addigra feldühítették. A mellette dolgozó operatőr pedig nem volt tisztában azzal, hogy nem szabad Ritchie bal oldalára állni. Soha, senkinek. Ő erről mit sem sejtve ordított neki, hogy szeretne egy jó képet csinálni róla. „Jó képet szeretnél? Akkor tessék!” – ordított vissza Ritchie, és belezúzta a gitárját a mai áron kábé 300 ezer dollárt érő kamerába. Utána felöntötte a színpadot meg a kamu Marshall ládáit benzinnel, és rádobott egy gyufát. A robbanás engem feldobott a levegőbe, Ian Paice-nek pedig levitte a szemüvegét. Szerencsére a roadoknál volt tűzoltó készülék, különben mind meghaltunk volna. Jó műsor volt ez a rajongóknak és a tévének is – ez a lényeg. Rengeteg lemezt adtunk el abban az évben.
MN: Phil Lynott, a Thin Lizzy frontembere azt mondta, azért szereti a rockzenét, mert kiélheti benne a fantáziáit: ő, a félig fekete ír srác akárki lehet a színpadon. Téged mi vonzott a rocksztárságban?
GH: Teljesen más volt rocksztárnak lenni a 70-es években, mint manapság. Nem voltak korlátok és szabályok. Vad és őrült időket éltünk, és ez tetszett nekem.
MN: El lehetett kerülnie a sex, drugs & rock & roll életformát akkoriban egy rocksztárnak?
GH: El, de csak keveseknek sikerült. Például Ian Paice-nek vagy Gene Simmonsnak, aki elvből nem iszik és nem drogozik. Jól teszi, mert az alkohol és a drog a mai napig szedi az áldozatait a rockzenészek között. Nekem is vagy tízszer meg kellett volna halnom, de megúsztam.
MN: Egyszer azt mondtad, hogy te voltál az első rocksztár, aki rákapott a kokainra. Hogy sikerült végül lejönnöd róla?
GH: Megkértem Istent, hogy segítsen. Sokáig másokkal volt elfoglalva, de egy nap meghallotta a kérésemet, és egy kórházban találtam magam, lábadozva. Egy-két évig elszórakozhatsz a drogokkal és az alkohollal, de aztán rászoksz. Én sokáig nem is voltam vele tisztában, hogy függő lettem, de aztán észrevettem, hogy nem tudok leállni vele. Életem legjobb döntése volt, hogy végül felhagytam a drogozással. Ha nem tettem volna, most egy halott emberrel beszélgetnél.
MN: Azért is mentél elvonóra, mert az akkoriban csúcson lévő KLF felkért, hogy énekelj az America – What Time is Love rockverziójában. Pár évvel korábban a Behálózva c. Tom Hanks-filmhez írtál egy rap-metál számot (City of Crime), amely szintén nem hasonlított a tőled megszokott stílusra.
GH: Bowie azt mondta, változzak folyamatosan, én pedig megfogadtam a tanácsát. A KLF száma például egy acid techno sláger volt, és 17 európai országban került a slágerlisták élére. Tetszett, hogy más műfajban is kipróbálhatom magam. Eredetileg a Szellemirtóknak is mi írtuk a zenéjét Pat Thrall-lal, de végül Gary Parker Jr. dala került be a filmbe. Kár, mert kurva jó számaink voltak, ő viszont Huey Lewistól lopta a sajátját. A Ghostbustersnek ugyanaz a dallama, mint az I Want A New Drugnak, úgyhogy az összes jogdíjat át kéne utalnia Hueynak.
