Tizenegy-két év körüli kislány, földig érõ okkersárga kendõ borul a fejére, elöl szétnyílva, még cicije sincs, csak az ajka és a nunusa ég vörösen: a védtelenség szobra õ. Szürke harisnyás, tûsarkú cipõs, kékesbarnás hajú nõ ül, két könyökkel bal térdére és combjára támaszkodva, szája vörös hold, fél bimbója vörös nap, lába széttárul: szürkésbarnás szeméremdombjával õ az élõ fel-kínálkozás. Leszbikus párok ölel-keznek, nem meglesetten, egyikük direkt a festõre néz, mintegy az utasítását várva. Nõi aktok fej nélkül, váltakozó pozitúrában, vörös-zöld-okker foltok hálójából szõve. Törékenység, bravúr, szerep és számítás. A színekben és vonalakban Erósz muzsikál!
- halasi -
Bécs, Albertina, 2006. március 19-ig
*****
Lang Lang Memory címû lemezén gyerekkorára emlékszik. Kissé furcsa ugyan, hogy egy ereje teljében lévõ, 1982-ben született zongorista már nosztalgiázik, de így talán jobban el lehet adni a CD-t. Ha már gyerekkor, itt van mindjárt Schumann megkapóan kedves sorozata, a Kinderszenen, melyet olykor valódi lírával játszik a kínai ifjú, miközben a mûsorfüzetben furcsákat mond róla. E szerint anyukája sok kínai verset olvasott neki anno. "És ha kínaiul megfelelõen hangsúlyozzuk a szöveget, úgy hangzik, mint a zene. Ez segített hozzá, hogy a darabot megértsem." Ez még hagyján. Mozart C-dúr (K. 331) szonátáját nyilván már 5 évesen játszotta, olyan könnyû manuálisan egy virtuóznak. De hát a zene, na, abból nem sokat ért ez az amúgy szimpatikus Lang Lang. Mozartja amolyan impresszionista kismester, a kontúrok életlenek, a hang elfolyó, a szó rossz értelmében nõies az egész. Dinamikai hangsúlyok nulla, a pianista érzelmi világa teljesen sivár. És unalmas is, ahogy dolgozik, a második tételnél könnyen álomba szenderül a hallgató. Egy kritikusa azt írta, Lang Lang súlyosan narcisztikus elõadó, önélvezõ zongorista. Találó megállapítás.
Chopin nagyon sötét, nagyon vészterhes h-moll szonátáját ugyanezen a plöntyögõ, túlzottan olvadékony hangon szólaltatja meg, bár a mennyei harmadik tételben hoz szép pillanatokat. A legjobb szám a bónusz CD-n található Liszt: Magyar rapszódia Horowitz átiratában, akinek a nehéz nem volt elég nehéz, ezért még berakott jó pár lejátszhatatlan menetet. Lang Lang lejátssza. Virtuóz zongorista, gyenge muzsikus. De majd meglátjuk a tavaszi fesztiválon.
- csont -
Universal/Deutsche Grammophon, 2005, 2 CD
***
Petri György munkái. III. Összegyûjtött interjúk "Okos" - ez a szó jött be rögtön. Lévén antológia, összevissza olvastam, de elõször valóban a könyv elsõ interjúját néztem át, melyet Alföldy Jenõ készített a debütáló költõvel az ÉS-ben, 1971. szeptember 11-én. Az ember mégis kíváncsi, hogy versein kívül mit mondott Petri elõször életében a nyilvánosságnak. Jókat, velõseket. És már itt elhangzik a késõbb híressé vált kijelentés, miszerint a József Attila-hagyomány közvetlenül nem folytatható. De aztán elcsodálkozhatunk, hogy szóhasználatában milyen marxista-lukácsista gyerek volt ez még '68 után is, meg hogy milyen furcsa kis tervei voltak: "Amit csinálni akarok: összeegyeztetni Hölderlint és Beckettet." Aztán szerencsére meg se próbálta ezt a marhaságot, helyette lement szamizdatba, megmentve ezzel a magyar politikai költészet becsületét. El is fogynak ekkor az interjúk, mindössze négy készült 1989-ig. Hogy aztán áradjanak a rendszerváltás után, már-már zavaróan nagy számban. Hála az égnek, Petri sosem volt az, aki megmondja a tutifrankót, de a nagy eszével és humorával mindig jókat tudott replikázni. Noha nem volt mûvelt - ez is világosan kiderül most, különösen abból a sorozatból, melyet Mink András és Kisbali László csinált vele a magyar politikai költészet nagy verseirõl. Nem olvasta agyon magát - utolsó korszakában már csak Agatha Christie-krimiket olvasott a presszóban -, de verset elemezni tudott. Soha nem élt öncsaló módon, és - talán egyetlenként az egész újabb magyar irodalomban - Petri az, akinek egyetlen mondatát sem kellett visszavonnia, és nem kellett utólag visszaírnia a könyveibõl kihúzott mondatokat. Ugyanis nem engedett kihúzni egyet sem. A hírre, dicsõségre nem sokat adott: "A szobrok sorsa, hogy az emberek leköpjék, a verebek leszarják." Kései korszakában õ maga is csinált beszélgetéseket. A legjobbakat Fodor Gézával és Kornis Mihállyal. "Példátlan autonómia", mondja róla itt Kornis. Na ja, ezért szerettük.
- banza -
Magvetõ, 2005, 661 oldal, 3490 Ft
*****
Darwin rémálma Ha Afrika, akkor a ruandai genocídiumot és a világot behálózó feketepiaci gyógyszer-kereskedelem sztárokkal megspékelt, forró hangulatú akciófilmjeit rühellõ ARTE stábja inkább a halkitermelés nyugodt, mindamellett nem kevésbé veszélyes vizeire navigál. A kusza élelmiszer-össze-esküvés nyomai Tanzániába, azon belül a Viktória-tóba és környékére vezetnek. Régebben történt, hogy leégett fehérek elõre kitervelt meggazdagodási szándéktól vezérelve környezetidegen halakat dobáltak az akkor még élõvilágban gazdag vízbe. A nílusi sügérek beváltották a hozzájuk fûzött reményeket, ma már rajtuk és a krokodilokon kívül más élõlény nem nagyon úszkál a Viktória-tóban. A szárazföldön élõknek még akár nyersen is ízlene, dolgoznak érte keményen, mégis pénzért kell megvegyék az orosz pilóták által Európába repített csemege kiszáradt maradékait. Szóval a nemzetközi - ezúttal vendéglátó-ipari - maffia megint a zavarosban halászik. A halkereskedelmet sem viccelik el, a parton ugyanúgy fut a biznisz, mint bármelyik legális palermói autószervizben. Csakhogy itt akármi megtörténhet, ráadásul büntetlenül. A világszínvonalú feldolgozóüzemet mérgezett nyilakkal felfegyverzett háborús veteránnal õrizteti az indiai nagykereskedõ, a megvesztegethetetlen orosz pilóták mélyen hallgatnak a kargó ládáinak mibenlétérõl. Nem így a helybéliek, akik szerint a repülõk fegyverszállítmányokkal érkeznek, majd halfilével megrakottan távoznak. A halkitermelés borzalmas következményei után oknyomozó arctalan filmkészítõk kénytelenek hazudozva és mélyen a bukszájukba túrva titokban eljárni, csak azért, hogy az áldozatok szájából hallhassák az ördögi kör hiteles leírásának mechanizmusát. Nincstelen halászok, HIV-fertõzött prostik, szipuzó utcakölykök keverednek a nyugati civilizáció helyi mocskába, ebben az ökotanulmányból brutális szociohorrorrá csupaszodó dokumentumfilmben.
Balázs Áron
Forgalmazza a Budapest Film
****
Milyen a magyar...? - 50 hungarikum A nemrégiben divatossá vált hungarikum szó hallatán elõször ínyencségekre gondolunk. De miután lenyeltük a szánkban összefutó nyálat, tótágast áll bennünk a büszkeség: fenntartások nélkül hungarikumnak tekintjük a paprika míniumozását, a vérsajtot vagy épp a mai magyar labdarúgást.
Az itt tanuló külföldi diákoknak magyarázó Balassi Bálint Intézet oktatói nemrégiben esszépályázatot hirdettek (M)ilyenek a magyarok? címmel hallgatóiknak, majd a beérkezett munkákból okulva úgy döntöttek, megpróbálják valamennyire tisztázni mindazt, ami félreértésre adhat okot. A Milyen a magyar...? tizenhat szerzõje ötven olyan fogalmat (a lélektõl az ételen, a haszonállaton vagy az operetten át a sportig) próbál röviden kifejteni, amirõl magyarnak, külföldinek meglehetõsen határozott véleménye van. "Ez a kötet a sztereotípiákra kíváncsi, másrészt viszont reflektál arra is, hogy vajon ugyanazt gondolják-e rólunk a külföldiek, mint amit mi gondolunk magunkról" - olvashatjuk az elõszóban, de nem kell megijedni, sokkal kevésbé bonyolult tartalmat rejt a vékonyka könyv. Noha a frappáns, ám egyáltalán nem közhelyes szócikkek állításai nekünk, magyaroknak nem okoznak különösebb meglepetést. Még ha némelyikkel vitába is szállnánk, másutt pedig hiányérzetünk támad, a végeredményt illetõen elégedettek lehetünk. Egy kimondottan könnyed, de egyáltalán nem súlytalan olvasmánnyal van dolgunk.
- legát -
Fõszerkesztõ: Bori István; L'Harmattan, 2005, 147 oldal, 2000 Ft
****
Lajkó Félix és együttese A Senki földjén címû világzenei sorozat harmadik koncertjének a közönsége a második ráadás után is kitartó vastapssal hívta újra és újra színpadra Lajkó Félix hegedûvirtuózt és alkalmi zenekarát. A lelkes publikumnál csak a zenészek voltak konokabbak - és a negyedik visszajövetel, meghajlás után tudható volt, több zene már nem lesz. Ami nem volt meglepõ, hiszen csaknem másfél órányi, szünet nélküli, igen pörgõs elõadást produkált a társaság. A nézõtéren is érzékelhetõ intenzív muzsikusi koncentráció bizonnyal sokat kivett mindannyiukból, kivált a végig talpon lévõ Lajkóból. És hát úgy tûnt, a repertoár sem bír el egyelõre többet: a második ráadás egy a fõmûsoridõben már elhangzott darab eny-hén megbolondított variánsa volt. A megszokott társakhoz (Brasnyó Antal - brácsa, Kurina Ferenc - nagybõgõ) ezúttal Bizják Gábor (kürt), Michael Babinchak (cselló) és Dresch Dudás Mihály (furulya, szaxofonok) csatlakozott - és ebben a fölállásban azelõtt még nem játszottak. Ám ez legföljebb a közös darabok mennyiségét befolyásolhatta (már ha), a színvonalat semmiképpen. Olyannyira nem, hogy az est számomra leg-figyelemreméltóbb hozadéka éppen az egymásra maximálisan figyelõ csapatmunka volt. Az arányossággal sem volt különösebb gond: Lajkó Félix kivételes játéktudása úgy volt képes érvényesülni (és nyilván sokakat ámulatba ejteni), hogy nem nyomta agyon a többieket. Maradt például figyelem és lehetõség annak a konstatálására, hogy Brasnyó és Kurina a szólistát maximálisan kiszolgáló, ám egyszersmind szuverén, életteli kíséretet ad Lajkónak.
Maga a zenei anyag - a sorozatcím sugallta szabálytalanságnak, kategorizálhatatlanságnak megfelelve - mondhatni megszokott volt a maga szokatlanságában. Jómagam a legerõsebbeknek a népzenei ihletésû részeket éreztem, s ezek közül is kiemelkedett a balkáni motívumokra alapozott, Dresch furulya- és Bizják kürtjátékával izgalmasan lendületesre sikeredett darab.
B. I.
Nemzeti Hangversenyterem, 2006. január 21.
*****
RICHARD STRAUSS: ELEKTRA A szokástól eltérõen a bónusszal kezdem. A két DVD-s kollekció másikán kilencvenperces dokumentumfilm számol be a forgatásról. Ez két szempontból is szenzációs. A karmester Karl Böhm a zenei fel-vételek idején, 1981-ben csaknem nyolcvanhét éves, és még abban az évben meghal; utoljára kapunk képet a fantasztikus aggastyán zenedrámai szuggesztivitásáról. A filmké-szítés sem mindennapi. A rende-zõ Götz Friedrich és a tervezõ Josef Svoboda egy Bécs környéki vagongyár elhagyott üzemcsarnokába helyezte az Atreidák romos, esõben, sárban és vérben úszó palotáját; a szereplõk fizikai megpróbáltatásai nyilvánvalóak. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, a környék lepusztult ipari táján az opera librettójául szolgáló Hugo von Hofmann-sthal-dráma egyes prózai részei is elhangzanak, fiatal, erõteljes, civil próbaszituációt imitáló színészek izgalmas elõadásában. Ez kiemeli a kész operafelvétel kontrasztját, amelyen éltes mûvészek alakítják a szerepeket. A címszereplõ Leonie Rysanek ötvennégy éves a forgatás idején, a Klütaimnésztrát éneklõ Astrid Varnay korát illetlenség lenne el-árulni, és Dietrich Fischer-Diskau (Oresztész) sem zsenge ifjonc. Furcsamód ez nem zavaró, sõt, a romlásnak indult vaskos testek, ráncokkal, táskákkal barázdált arcok látványa (aminek a hatását fokozza Klütaimnésztra vastag arcfestése és a szuperközelik durvasága) hozzátesz a Freuddal, erotikával és szecesszióval átitatott ógörög bosszútörténet expresszív, dekadens bizarrságá-hoz. Strauss hisztérikus szoprán- és mezzóhangok özönében tobzódó, fölfokozott, eksztatikus hangzásai az Elektrában csúcsra járnak, és a két, lejtmenetben is dübörgõ énekes nagyság, a naturális filmes effektusokkal körítve, derekas élményben részesít.
- káté -
Universal/Deutsche Grammophon, 2005, 2 DVD
*****
Scaramouche Az a minimum, hogy "Scaramouche, Scaramouche will you do the Fandango...", de említhetnénk Darius Milhaud kétzongorás szvitjét, ám ennél jóval többrõl van szó (meg félünk, hogy gigánkra teszi csontkezét a csontzenész). Mi most Antonio Isasi-Isasmendi 1963-as - milyen ez is: francia-olasz-spanyol - filmjére akarjuk rábeszélni kuncsaftjainkat. Oh, nem is azért, mert akkora nagy durranás lenne, hanem mert egy rég holt stíl idézhetõ fel általa. Nekem ne mondják, hogy az amerikaiak meg a franciák évente azért egy-egy ilyennel elõhozakodnak, mert az már rég más (ha csak annyit említünk, hogy bélkiontási fronton mekkora a különbség, még nem tudjuk, mi a jó vagy a rossz - minek is keresni).
Szóval a köpenyes-kardozós szcénában járunk, amikor (és ahol) az a fénykorát élte. Rafael Sabatini 1921-es keltezésû regénye persze addigra megért számos adaptációt (az egyik némafilmben például Ramon Novarro adta a különös komédiást). Meg utána is megért, nem is oly rég Terry Gilliam becses nevét emlegették vele kapcsolatban (Budapesten persze nem feszegette a majszter). De ez a feldolgozás a legjellegzetesebb, mondhati a kabát és a gomb történetének esetlegességét igazoló darab. A mûnem akkor emblematikus, mára feledett aktora, Gerard Barray játssza a fõszerepet, gyönyörû nõk és romlott férfiak, no meg az elmaradhatatlan, ám végül csak lehulló álarcok (sorolhatnánk A fekete tulipántól a A kasztíliai sólyomig) társaságában. A csepûrágónak látszó kriptogróf históriája igazi, nemes utazás a filmidõben, lobogó ingû múzeumi kaland.
- smaci -
Örökmozgó, január 26-án, fél 7-kor
*****
