Koncert

Tűzbe mennek

Muszorgszkij: Hovanscsina

Zene

Ma már ugyan vajmi kevés jel utal rá, de ettől még tény, hogy úgy negyven éve a Hovanscsina nem pusztán játszott és népszerű, de egyúttal fontos opera is volt Budapesten.

A magas kultúra kincseinek terjesztését pártoló hivatalosság, az értelmiségi ellenkultúra, valamint a hétpróbás operarajongók egyaránt alapműnek tekintették: az orosz művészet reprezentatív alkotásának, nélkülözhetetlen repertoárdarabnak, és éppen nem mellesleg az orosz, s tágabban a kelet-európai históriát értelmező kulcstörténetnek. A Hovanscsinát magában foglaló közös halmazmetszet, akárcsak az említett halmazok többsége, már rég megszűnt, amit roppant érzékletesen bizonyíthat Bojti János Muszorgszkij-szakértő 2000-ben elkészült Hovanscsina-rekonstrukciójának sorsa. A Rimszkij-Korszakov, illetve a Sosztakovics jegyezte két műváltozat mellé odaállítható, azoknál filológiai értelemben okvetlenül hívebb verzió ugyanis még partitúraként is szigorúan csak saját kiadásban jelent meg, előadására pedig csupán most, majd’ két évtized elteltével került végre sor.

Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje ilyesformán helyből több lett hangversenyszerű opera-előadásnál: a Hovanscsina megszólaltatása ügy volt, méghozzá a legnemesebbek közül való. Az érvényes megvalósítás első számú szavatolója a nagy magyar operakarmester, Kovács János volt, a főbb szerepekre igazán minőségi szláv énekesek érkeztek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara meg a kórusok teljesítménye pedig olyan biztos alapot teremtett az előadás számára, ami egészen kis túlzással a Budapesti Wagner-napok színvonalát idézte. De ahogyan az a fentebb említettek után alkalmasint már nem is tűnik olyan nagyon meglepőnek: mi magunk, vagyis a nézők-hallgatók csak lassan belelendülve és némi lemorzsolódással tudtuk végigjárni az eseménytől az élményig vezető, majd’ négyórás utat.

Jó esetben valósággal újratanultuk a Hovanscsinát, ami semmilyen értelemben nem könnyű lecke, akár az opera kiterjedésére és komplexitására, akár a mű által sugallt, mélyen pesszimisztikus, de éppoly reális történelemszemléletre, a vesztes ügyek, a teljes kiszolgáltatottság és a politika brutalitásának szinte örök kelet-európai kombójára gondolunk. A kollektív és az egyéni sors itt, mondhatni, rutinszerűen tragikus. Az operában elhangzó legelső mondatok egy város elpusztításáról, majd válogatott gyilkosságokról szólnak, a címadó Hovanszkijok, apa és fia (a rezerváltan nagyúri Jevgenyij Sztavinszkij és a támadóan hiszteroid tenorú Misa Didik) pedig közveszélyes vadállat-oligarchák. S a női főszereplőt, Márfát (Jelena Makszimova poétikusan szép alakítása) az első, a második, a harmadik és a negyedik felvonásban is folytatólagosan el akarják veszejteni, ám ő mindannyiszor megmenekül az életveszedelemből – hogy aztán az ötödik felvonásban az önkéntes tűzhalált választhassa. Hiszen az óhitűek, Alekszandr Markejev kissé lekerekített szólamformálású Doszifejével az élen, nem kérnek a rájuk kényszerített reformokból, inkább testületileg máglyára lépnek. Mert bizony ebben a világban még a vesztesek is rettenetesek.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 5.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.