A magas kultúra kincseinek terjesztését pártoló hivatalosság, az értelmiségi ellenkultúra, valamint a hétpróbás operarajongók egyaránt alapműnek tekintették: az orosz művészet reprezentatív alkotásának, nélkülözhetetlen repertoárdarabnak, és éppen nem mellesleg az orosz, s tágabban a kelet-európai históriát értelmező kulcstörténetnek. A Hovanscsinát magában foglaló közös halmazmetszet, akárcsak az említett halmazok többsége, már rég megszűnt, amit roppant érzékletesen bizonyíthat Bojti János Muszorgszkij-szakértő 2000-ben elkészült Hovanscsina-rekonstrukciójának sorsa. A Rimszkij-Korszakov, illetve a Sosztakovics jegyezte két műváltozat mellé odaállítható, azoknál filológiai értelemben okvetlenül hívebb verzió ugyanis még partitúraként is szigorúan csak saját kiadásban jelent meg, előadására pedig csupán most, majd’ két évtized elteltével került végre sor.
Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje ilyesformán helyből több lett hangversenyszerű opera-előadásnál: a Hovanscsina megszólaltatása ügy volt, méghozzá a legnemesebbek közül való. Az érvényes megvalósítás első számú szavatolója a nagy magyar operakarmester, Kovács János volt, a főbb szerepekre igazán minőségi szláv énekesek érkeztek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara meg a kórusok teljesítménye pedig olyan biztos alapot teremtett az előadás számára, ami egészen kis túlzással a Budapesti Wagner-napok színvonalát idézte. De ahogyan az a fentebb említettek után alkalmasint már nem is tűnik olyan nagyon meglepőnek: mi magunk, vagyis a nézők-hallgatók csak lassan belelendülve és némi lemorzsolódással tudtuk végigjárni az eseménytől az élményig vezető, majd’ négyórás utat.
Jó esetben valósággal újratanultuk a Hovanscsinát, ami semmilyen értelemben nem könnyű lecke, akár az opera kiterjedésére és komplexitására, akár a mű által sugallt, mélyen pesszimisztikus, de éppoly reális történelemszemléletre, a vesztes ügyek, a teljes kiszolgáltatottság és a politika brutalitásának szinte örök kelet-európai kombójára gondolunk. A kollektív és az egyéni sors itt, mondhatni, rutinszerűen tragikus. Az operában elhangzó legelső mondatok egy város elpusztításáról, majd válogatott gyilkosságokról szólnak, a címadó Hovanszkijok, apa és fia (a rezerváltan nagyúri Jevgenyij Sztavinszkij és a támadóan hiszteroid tenorú Misa Didik) pedig közveszélyes vadállat-oligarchák. S a női főszereplőt, Márfát (Jelena Makszimova poétikusan szép alakítása) az első, a második, a harmadik és a negyedik felvonásban is folytatólagosan el akarják veszejteni, ám ő mindannyiszor megmenekül az életveszedelemből – hogy aztán az ötödik felvonásban az önkéntes tűzhalált választhassa. Hiszen az óhitűek, Alekszandr Markejev kissé lekerekített szólamformálású Doszifejével az élen, nem kérnek a rájuk kényszerített reformokból, inkább testületileg máglyára lépnek. Mert bizony ebben a világban még a vesztesek is rettenetesek.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 5.
