Újra sír a léggitár

A Cult a VOLT-on

  • - minek -
  • 2006. június 29.

Zene

A VOLT Fesztivál rockerszemszögből kétségkívül legjelentősebb eseménye lesz a Cult fellépése július 7-én, este 11-kor a Nagyszínpadon.

Amikor Ian Astbury a nyolcvanas évek elején, a dark/doom/gothic konjunktúra közepén megalapította Southern Death Cult nevű formációját, természetesen még nem sejtette, hogy az évtized egyik legnagyobb hatású rockzenekarát indítja útjára. 1983-ban csatlakozott hozzá Billy Duffy gitáros, majd egy évre rá megjelent Dreamtime című albumuk, s vele a Cult egyedi hangja, melyhez egyszerre járult hozzá Duffy állat riffelése - kétség nélkül ők csinálták a legtöbb, léggitározásra alkalmas mesterdarabot - és Astbury összetéveszthetetlen hangja. Utóbbit némelyek, rosszindulatúan, előszeretettel hasonlították Morrisonéhoz - amit Astbury utóbb azzal torolt meg, hogy beszállt a Doorsba - a nekrofil rockrajongók legnagyobb örömére. Zenei világának felépítéséhez a Cult persze kedvtelve idézett a hatvanas-hetvenes évek fordulójának pszichedélikus és hard rock előadóitól meg úgy általában mindenkitől, s akkor még nem beszéltünk Astbury félig mesei, félig kamu szövegeiről, melyek mondanivalóját tökéletes kifejezték a kissé zavaros, ám az indián mitológiában könyékig turkáló videoklipek.

Mindez persze csak a körítés, a lényeg, hogy a Cult példátlanul sikeres nagylemezek sorozatát adta ki a nyolcvanas évek második felében: a '85-ös Love-ról mindenki emlékszik a Shen Sells Sanctuaryre, a következő, 1987-es Electricet már Rick Rubin produceristen kezelte tökéletesre, de a rajongók tán legkedveltebb lemeze mégis a Sonic Temple, mely esszenciálisan foglalja össze a zenekar addigi pályafutását, annak bizonyságaként, hogy lehetséges viszonylag puritán, egyszerre újító és szintetizáló, sőt hagyományőrző eszközökkel rockzenét művelni - tigriscsíkos cicanadrág, magas szárú pumacipő nélkül, s a kelleténél nem sokkal több fodrászati trükk bevetésével. A 90-es évektől (mely számukra a Ceremony albummal kezdődött) már nem is volt más dolga a zenekarnak, mint saját hagyományának ápolása: jellemző módon az évtized eleji rock-revival kellős közepén egy "besztof" lemezzel (Pure Cult) aratták legnagyobb kommerciális sikerüket. Ez időben hozzánk is ellátogattak mint a Guns'n'Roses előzenekara, ám a rajongók egy jó része a szervezők bunkósága miatt lemaradt egy amúgy is gyéren hangosított fellépésről.

Ezután még egy cím nélküli album következett, majd 1995-ben hivatalosan is megszűnt a Cult (Astbury a Holy Barbariansszal zenélt), ám négy évvel később váratlanul összeállt, s számos koncert után, 2001-ben újabb (már hetedik) nagylemezüket is elkészítették Beyond Good And Evil címmel. Újabb, sokéves szünet után a Cult idén egy amerikai turnén hangolt brit és kontinentális fellépéseikre: tessenek ugrálni és sikítozni, fejrázni és léggitározni, elvégre ami kicsit késik, még nem múlik.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.