Amikor Ian Astbury a nyolcvanas évek elején, a dark/doom/gothic konjunktúra közepén megalapította Southern Death Cult nevű formációját, természetesen még nem sejtette, hogy az évtized egyik legnagyobb hatású rockzenekarát indítja útjára. 1983-ban csatlakozott hozzá Billy Duffy gitáros, majd egy évre rá megjelent Dreamtime című albumuk, s vele a Cult egyedi hangja, melyhez egyszerre járult hozzá Duffy állat riffelése - kétség nélkül ők csinálták a legtöbb, léggitározásra alkalmas mesterdarabot - és Astbury összetéveszthetetlen hangja. Utóbbit némelyek, rosszindulatúan, előszeretettel hasonlították Morrisonéhoz - amit Astbury utóbb azzal torolt meg, hogy beszállt a Doorsba - a nekrofil rockrajongók legnagyobb örömére. Zenei világának felépítéséhez a Cult persze kedvtelve idézett a hatvanas-hetvenes évek fordulójának pszichedélikus és hard rock előadóitól meg úgy általában mindenkitől, s akkor még nem beszéltünk Astbury félig mesei, félig kamu szövegeiről, melyek mondanivalóját tökéletes kifejezték a kissé zavaros, ám az indián mitológiában könyékig turkáló videoklipek.
Mindez persze csak a körítés, a lényeg, hogy a Cult példátlanul sikeres nagylemezek sorozatát adta ki a nyolcvanas évek második felében: a '85-ös Love-ról mindenki emlékszik a Shen Sells Sanctuaryre, a következő, 1987-es Electricet már Rick Rubin produceristen kezelte tökéletesre, de a rajongók tán legkedveltebb lemeze mégis a Sonic Temple, mely esszenciálisan foglalja össze a zenekar addigi pályafutását, annak bizonyságaként, hogy lehetséges viszonylag puritán, egyszerre újító és szintetizáló, sőt hagyományőrző eszközökkel rockzenét művelni - tigriscsíkos cicanadrág, magas szárú pumacipő nélkül, s a kelleténél nem sokkal több fodrászati trükk bevetésével. A 90-es évektől (mely számukra a Ceremony albummal kezdődött) már nem is volt más dolga a zenekarnak, mint saját hagyományának ápolása: jellemző módon az évtized eleji rock-revival kellős közepén egy "besztof" lemezzel (Pure Cult) aratták legnagyobb kommerciális sikerüket. Ez időben hozzánk is ellátogattak mint a Guns'n'Roses előzenekara, ám a rajongók egy jó része a szervezők bunkósága miatt lemaradt egy amúgy is gyéren hangosított fellépésről.
Ezután még egy cím nélküli album következett, majd 1995-ben hivatalosan is megszűnt a Cult (Astbury a Holy Barbariansszal zenélt), ám négy évvel később váratlanul összeállt, s számos koncert után, 2001-ben újabb (már hetedik) nagylemezüket is elkészítették Beyond Good And Evil címmel. Újabb, sokéves szünet után a Cult idén egy amerikai turnén hangolt brit és kontinentális fellépéseikre: tessenek ugrálni és sikítozni, fejrázni és léggitározni, elvégre ami kicsit késik, még nem múlik.
