Újra sír a léggitár

A Cult a VOLT-on

  • - minek -
  • 2006. június 29.

Zene

A VOLT Fesztivál rockerszemszögből kétségkívül legjelentősebb eseménye lesz a Cult fellépése július 7-én, este 11-kor a Nagyszínpadon.

Amikor Ian Astbury a nyolcvanas évek elején, a dark/doom/gothic konjunktúra közepén megalapította Southern Death Cult nevű formációját, természetesen még nem sejtette, hogy az évtized egyik legnagyobb hatású rockzenekarát indítja útjára. 1983-ban csatlakozott hozzá Billy Duffy gitáros, majd egy évre rá megjelent Dreamtime című albumuk, s vele a Cult egyedi hangja, melyhez egyszerre járult hozzá Duffy állat riffelése - kétség nélkül ők csinálták a legtöbb, léggitározásra alkalmas mesterdarabot - és Astbury összetéveszthetetlen hangja. Utóbbit némelyek, rosszindulatúan, előszeretettel hasonlították Morrisonéhoz - amit Astbury utóbb azzal torolt meg, hogy beszállt a Doorsba - a nekrofil rockrajongók legnagyobb örömére. Zenei világának felépítéséhez a Cult persze kedvtelve idézett a hatvanas-hetvenes évek fordulójának pszichedélikus és hard rock előadóitól meg úgy általában mindenkitől, s akkor még nem beszéltünk Astbury félig mesei, félig kamu szövegeiről, melyek mondanivalóját tökéletes kifejezték a kissé zavaros, ám az indián mitológiában könyékig turkáló videoklipek.

Mindez persze csak a körítés, a lényeg, hogy a Cult példátlanul sikeres nagylemezek sorozatát adta ki a nyolcvanas évek második felében: a '85-ös Love-ról mindenki emlékszik a Shen Sells Sanctuaryre, a következő, 1987-es Electricet már Rick Rubin produceristen kezelte tökéletesre, de a rajongók tán legkedveltebb lemeze mégis a Sonic Temple, mely esszenciálisan foglalja össze a zenekar addigi pályafutását, annak bizonyságaként, hogy lehetséges viszonylag puritán, egyszerre újító és szintetizáló, sőt hagyományőrző eszközökkel rockzenét művelni - tigriscsíkos cicanadrág, magas szárú pumacipő nélkül, s a kelleténél nem sokkal több fodrászati trükk bevetésével. A 90-es évektől (mely számukra a Ceremony albummal kezdődött) már nem is volt más dolga a zenekarnak, mint saját hagyományának ápolása: jellemző módon az évtized eleji rock-revival kellős közepén egy "besztof" lemezzel (Pure Cult) aratták legnagyobb kommerciális sikerüket. Ez időben hozzánk is ellátogattak mint a Guns'n'Roses előzenekara, ám a rajongók egy jó része a szervezők bunkósága miatt lemaradt egy amúgy is gyéren hangosított fellépésről.

Ezután még egy cím nélküli album következett, majd 1995-ben hivatalosan is megszűnt a Cult (Astbury a Holy Barbariansszal zenélt), ám négy évvel később váratlanul összeállt, s számos koncert után, 2001-ben újabb (már hetedik) nagylemezüket is elkészítették Beyond Good And Evil címmel. Újabb, sokéves szünet után a Cult idén egy amerikai turnén hangolt brit és kontinentális fellépéseikre: tessenek ugrálni és sikítozni, fejrázni és léggitározni, elvégre ami kicsit késik, még nem múlik.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.