A korlátozott (s a vége felé is csak módjával bővülő) terjedelem néha áldás is tud lenni, ám ezúttal csak fájlalni tudjuk, hogy túl hamar érnek véget a produkciók. A Volkova Sisters nyit: Berger Dalma vokalista, Sándor Dániel hangvarázsló és Kovács Geri gitáros kellően sötét és cipőbámulós, hangulatában a posztpunkig, new wave-ig visszanyúló attrakciója éppen kezd beindulni, mikor sajnálatos módon véget is ér. De legalább elmondhatjuk: ezen az estén a szemrevaló dresszben tündöklő Dalma volt az egyetlen női fellépő!
A Mostly Robot, ez az elektronikus szuperötös (többek között Jamie Lidell és Tim Exile alkotó közreműködésével) a maga gazdagon tálalt, magas szinten művelt, igényes zenebohóci attrakciójával tökéletesen leköt, akár egy csábító játék, amit az ember máris irigyel a szomszéd gyerektől. Az elektronikus tánczene közelebbi és távolabbi múltjának törmelékeiből könnyű kézzel (bár néha éppen, hogy virtuózan) összeütött alkalmi szerkezetek jól bírják a terhelést - táncoltatásra pedig kétségtelenül alkalmasak. S még a rendkívül rövid idő alatt is feltűnik, hogy a mikrofont rendre kezébe ragadó Jamie Lidell korunk egyik legzseniálisabb soulénekese, ráadásul határtalan improvizációs készségekkel felvértezve - ha becsukjuk a szemünket, a fiatal Stevie Wondert halljuk sok-sok puttyogó masinával körülvéve.
A kanadai Junior Boys esetében már kétségtelenül a bőség zavara jelenti az édes gondot: az életmű sűrű és magas színvonalú, ráadásul szép ívet is mutat, ami újabb kreatív lehetőségeket nyújthat a műsor összeállítója számára. A 2004-es Last Exit minimalista R&B-jétől a tavalyi, nyolcvanas évek hangulatban és szintihangokban fürdő It's All True electrofunk/soul koktéljáig, azaz a szinte teljes introvertáltságtól a kvázi diszkóhimnuszokba csomagolt kitárulkozásig is el kellett jutni valahogy: ezt a folyamatot, némi bravúr árán, egy rendkívül takarékos (hatszámos!) termékbemutatón is lehet szemléltetni. Jeremy Greenspan vokalista a színpadon valósággal kivirul, még a gitárját is előhúzza, Matt Didemus általános hangász sem lapul meg a sötétben, "élő" dobos nélkül pedig sosem kelnek útra: ha az előadás talán egy fokkal hűvösebb is, mint egy nyári fesztiválon, de a JB így is felpörgeti a hangulatot a csarnokban. A So This Is Goodbye-jal kezdenek az azonos című 2006-os albumról, amely valamiért a kedvencük: erről még két kedves szerzemény (Double Shadow, In The Morning) előkerül, miként egy új, igencsak dinamikus szám (You Don't Know Me). A végén a Work hideg űrdiszkója masszív menetelésre késztet mindenkit, hogy azután a szupersláger Banana Ripple-lel megkapjuk a minket joggal megillető partidózist: szuper soul némi gospelbeütéssel és hibátlan funky house alapok: amíg tart, pörget, mikor váratlanul vége szakad, gyorsan jönnek az elvonási tünetek.
Fotó: Galló Rita
Nicolas Jaar (képünkön) viszont érezhetően megosztja a publikumot (s nem csak e fesztiválon): szerző töredelmesen bevallja, hogy őt nagyjából hidegen hagyta a tavalyi Space Is Only Noise lemez, és az élő prezentáció hatására is csak részlegesen tört meg. A művész egykor (majdnem) telivér elektronikus tánczenészként kezdte a honfitárs Villalobos (vagy éppen a szintén chilei Dinky) nyomdokain: nos, ez a minimál technós előképzettség, ha módjával is, de megmaradt - csak éppen ki kell érdemelni a lüktető perceket. Lassan bontakoznak ki a kompozíciók: a laptopja mögött gubbasztó alkotó hosszú percekig keni fel az elmosódott hangképeket, majd mikor már nagyon szomjazik rá a publikum, beúszik a rekeszizom-döngető basszus, s (szigorúan átmenetileg!) átváltunk hömpölygő űrdiszkóba, lassú house-ba vagy dub-technó kattogásba. Élőben pedig minden kétség nélkül új értelmet kap a program, s nem csak azért, mert egy hol Pink Floyd-os szólókba, hol Chris Isaak legjobb perceit felidéző, finom futamokba bonyolódó gitáros és egy a meditációs zene és a dzsessz határán egyensúlyozó szaxis is besegít. A legnagyobb meglepetés Jaar kellemesen mély tónusú vokálja, amelyet viszonylag ritkán vet be, de akkor mindig hangsúlyosan. A kétségtelenül ravaszul szerkesztett zenefolyam megkapja a kellő kifutást is - mégis meglepő, hogy a sokadik, mézesmadzagként elhúzott, brummogós bassline után egyszer csak véget ér.
Az estzáró Modeselektor élő attrakciója mindig esemény - jól tudják ezt azok, akik 2008-ban éppen csak, hogy befértek a Szigeten a zsúfolásig tömött Wan2-sátorba. A két berlini glitches (álhibás) hiphopból, botolós ritmikájú elektronikából, régi vágású, sújtós elektróból, újabb keletű, brit inspirációjú basszusnehéz zenékből és sok-sok technóból összerakott mixe látszólag messzire visz a diszkógömb bűvköréből, pedig a valóságban pontosan ott rak le, a táncterem kellős közepén. A két kedvesen őrült német ráadásul párnacsatára invitálja a közönséget - mire az attrakciónak vége, térdig ér az afrik a Millenáris Teátrumban: ha ezt egy tűzrendészeti felügyelő látná, alighanem a haját tépné, de ők ma egészen máshol mulatnak.
Millenáris Teátrum, szeptember 13.
