Az idén épp beérkezett harmincas korba lépett, Los Angeles-i Ariel Pink az elmúlt pár évben a nyolcvanas évek szűnni csak nem akaró retrójának egyik leglátványosabb indie-sikertörténetét produkálta. Ez már csak azért is figyelemreméltó, mert a zene, amit játszik, végső soron nem is igazán a nyolcvanas évek retrója – de erről majd később. Az énekes már a kilencvenes évek második felétől ontotta magából, nem túlzás, számolatlanul a különféle, no-fi dalkezdeményeket, nehezen hallgatható hangkollázsokat és egyéb őrültségeket tartalmazó független kiadványait; ha időnk tengernyi, türelmünk pedig végtelen, igazán klassz dolgokat is ki lehet bogarászni ebből a lenyűgözően összevissza káoszból. Az addig bennfentes favoritnak számító excentrikus szobazenész azonban csak két évvel ezelőtt került fel igazán a térképre, és lett belőle megkerülhetetlen alternatív popsztár: ekkor jelent meg (ráadásul a patinás 4AD kiadónál) a már egészen zenekarszerű produkciót, nagyszerű, kerek dalokat, valamint egy sajátos és a zeitgeisthoz pompásan passzoló víziót tartalmazó nagylemeze, a Before Today. A szemcsés, elmosódott hangzású, de igen emlékezetes pszichedelikus popszámokat roncsolt VHS-esztétikával és az ezerszer átmásolt válogatáskazetták romantikájával vegyítő album a 2010-es év egyik legjobban fogadott független poplemeze lett, így aztán a Mature Themest komoly várakozások előzték meg.
A jelenleg rózsaszínre festett frizurát viselő, egyre inkább valódi rocksztárnak kinéző művész pedig olyan nagyon sokat nem változtatott a formulán, ami nem is baj. Maga a kiindulópont elég szokatlan: egyrészt benne van a nyolcvanas évek ún. kétes öröksége iránti nosztalgia (némely szintihangról nehezen lehet eldönteni, hogy egy újromantikus lemezről vagy egy 84 és 88 közötti Gary Busey-film soundtrackjéről lett-e átemelve), másrészt pedig a műanyag és túlproducerelt (tágan vett) nyolcvanas évek vonzódása a hatvanas évek eszköztelenebbül és természetesebben megszólaló produkciói felé. Kézenfekvő párhuzam lehet itt, mondjuk, az eggyel/kettővel azelőtti évtized zenéjét új hullámos energiával párosító XTC zenekar vagy a klasszikus pszichedelikus rockot barkács-szintipopos kontextusban újragondoló egylemezes kulthős, Nick Nicely munkássága. Sőt a címadó szám gyakorlatilag Nick Lowe 79-es gigaslágerének, a Cruel To Be Kindnak a feldolgozása, az Only In My Dreams pedig olyan byrdsös gitárcsilingelésre épül, hogy azt a néhai REM is megirigyelhetné. Akad pár kakukktojás is: az énekes gótikus gyökereit az Early Birds Of Babylon demonstrálja, a záró Baby meg talán valami új, soulos irányt vetít előre. A külföldi szaksajtó néha hajlamos Ariel Pinket mondjuk Derridával és Zizekkel egy mondatban emlegetni, valamint azt sugallni, hogy az egész műsor inkább valami komoly szellemtörténeti alapokon nyugvó avantgárd akció, mintsem tisztességes popzene; de ettől ne ijedjünk meg. A Mature Themes nem intellektuális élmény, hanem perfekt és produkciós szempontból is érdekes, hol lökött, hol pedig érzelmes popdalok gyűjteménye.
4AD, 2012
