HANGADÓ

Üvöltő koponyák

A karmesteri önkény áldozatai

Zene

A karmesteri pulpituson álló türannosz nem csupán múltbéli jelenség, viszont a közönség füle nem ismer moralitást. Igazságot tenni csak a muzsikusok tudnak.

Egy régi anekdota szerint a temperamentumos Arturo Toscanini, aki egyébként nem volt gyáva szembeszállni Mussolinival sem, egy próbán annyira elveszítette a türelmét az NBC Zenekarának rendezetlen brácsaszólama miatt, hogy földhöz vágta és megtaposta drága aranyóráját. Másnap a maestrót egy értéktelen, nikkelből készült karóra várta a pulpituson: „Használja ezt a próbákon!” – állt a mellette lévő cetlin.

Azokon a filmfelvételeken is találunk goromba jeleneteket, amelyek Toscanini próbáiról és koncertjeiről készültek: egy késve érkező, túl hangos vagy túl halk hangjegy, de akár egy nem helyénvaló grimasz is felkelthette a klasszikus zene frakkos nagyurainak haragját. Alig létezik nagyság, akin ne találnánk foltot. Gustav Mahlertől rettegtek a bécsi udvari opera hangszeresei, Solti György pedig az „Üvöltő Koponya” nevet kapta a zenészeitől. Másik emigráns karmesterünk, Reiner Frigyes rendszeresen leckéztette muzsikusait, valahogy úgy, ahogy azt a Whiplash című filmben láttuk. Széll György clevelandi zenekarában tízből négy tag pszichológushoz járt, ő pedig a Bécsi Filharmonikusokkal utált a legjobban vendégszerepelni, mert az általa neveletlennek tartott osztrák együttesnek soha nem volt vezető karmestere. Általában összeveszett velük, és kijelentette, hogy mindennek a zenekar nyájassága az oka. Otto Klemperer lenéző mosollyal jelentette ki kollégájáról, a beosztottjaival mindig úriemberként viselkedő Bruno Walterről, hogy moralista. „Én viszont immoralista vagyok” – tette hozzá rögtön, arra célozva, hogy a zenéért bármit megtesz. Herbert von Karajan személyi kultuszt épített maga köré Berlinben, hiszen sármját senki nem vitatta el. Még kevesebben a nagy riválisét, Leonard Bernsteinét, aki szívesen agyoncsókolta női és férfi muzsikusait egy-egy jól sikerült szóló után, de egy híres filmfelvételen azt is láttuk, miként kínozta meg José Carrerast a West Side Story próbái közben: nyilvánvalóan segíteni akarta, de jottányit sem engedett a minőségből. A fantasztikus jelenet megmutatja, hogy ez egy olyan foglalkozás, amelyben a lelkiismeretességet és a kontrollmániát csak egy hajszál választja el.

Nagy oroszlánok

A karmesteri zsarnokság egyes észrevételek szerint az európai udvari zenekarokból származik, ahol a muzsikusok előbb tényleg szolgák voltak, a feudális kötöttségek felbomlásával pedig a teljhatalmú dirigensek „jobbágyai”. És van, ahol ez még most is így van. A szentpétervári Mariinszkij Zenekarából, amelynek teljhatalmú ura a putyinista Valerij Gergijev, akár egyik napról a másikra eltűnhet az engedetlen szólammunkás, és senki nem fog kérdezni semmit. Talán a földrész legrégebbi alkotmányos monarchiája teljesít a legjobban: a britek nem mondják – hacsak nem gúnnyal –, hogy maestro, és anekdotáik is inkább Sir Thomas Beecham szellemességeiről szólnak. („Két aranyszabály van: együtt kezdeni és együtt végezni – mondta az öreg –, a frászt sem érdekli, mi történik a kettő között.”)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.