Zene

A James M. Cain-ügyben eljáró irodalmi zsűri rendszerint a harmadik helyre, A postás mindig kétszer csenget és a Dupla vagy semmi mögé teszi a hard-boiled szerző se nem hard, se nem boiled, inkább a társadalmi regények osztályára utalt művét.

Jeremy Greenspan és Matt Didemus duója minden egyes albumán képes volt megújulni: a legfrissebb, It's all True című lemezen pedig egészen nyilvánvaló az előrelépés. A két kanadainak volt mire építenie: korábbi dolgaikból is nyilvánvaló volt, hogy sokszor vadromantikus dalaikat képesek gusztusos, vonzó és többnyire megkapó (jórészt elektronikus) zenei köntösbe öltöztetni.

művészeti fesztivál színházi programja idén is a "hogyan lehet szakrális a kortárs" problematikából indult ki, s feltette a mérsékelten eredeti kérdést: lehet-e a történelmi falak közé betörni új időknek új dalaival? Távoli emberekről szólt Faustin Linyekula kongói táncos-koreográfus Le cargo című szólója. Arról, milyen a kulturális és társadalmi átmenet az egyes ember - esetünkben a táncművész - szempontjából Európa és Afrika között.

című operájának címszereplője a művész, aki az érzéki és a plátói szerelem között futkos ihletért. Valószínűleg csak útközben érzi jól magát, ilyenkor költ.

- vagyis Megcsípett a bolha, mégpedig egy kisebb magyarországi roma népcsoport, a beások nyelvén, akik egy archaikus román dialektust beszélnek, miközben jelentős részük a Dél-Dunántúlon él. Szűkös, bár figyelemre méltó előzmények (vö.

Osztrák falucskába érkezik az SS által hajtott halálmenet, további parancsig (a végcél: Mauthausen) a pajtába és környékére rendezkedik be a holokauszt. A zsidókat a pajtába zárják, a kocsmában sör helyett a nácibarát helybéliek szája habzik, az SS pedig, élén egy kékre borotvált ifjú kis véreskezűvel, a császári uniformisát gyorsan előkapó helyi arisztokratához szállásolja be magát.

Volt egyszer egy brit nő, aki olyan jó íráskészséggel, olyan szellemesen és intelligensen írt az életéről, amit nagyobbrészt a szex töltött ki, hogy blogja hamar a világ egyik legnépszerűbbje lett. Nem csoda, hogy könyvformában is kiadták, Magyarországon is.

A bágyadt nyári hónapokon átsegítő kötelező hiphoplemez idén kissé késve érkezett, mintha kivárta volna a kánikulát. A műfaj két legnagyobbika hozta össze, csak úgy soron kívül. Jártak-keltek a világban, felvettek ezt-azt, szinte látom, ahogy a lábukat a medencébe lógatva szórakoznak a rímekkel. Ám a jóléti hiphop e két gigászának közös mókája valahogy nem izgatta fel a nagyérdeműt. Jobb körökben úgy tartják, Jay-Z a fekete lemeze óta csak rombolja a renoméját, Kanye pedig már akkor elásta magát, amikor kiváló producerből közepes rapperré avanzsált. Na, de elég az előítéletekből.

Ezekben a napokban, hónapokban, amikor már közhelyszámba megy, hogy a magnókazetták után a CD-k ideje is leáldozott, és még nincs válasz arra a kérdésre, hogy miért fizessünk a zenék digitális forrásaiért, ha fizetés nélkül is elérhetők, a parázó lemezpiacon egyre jelentősebb teret és rangot kapnak a vinyljunkie-kra szabott áruk.

Talán még nem tűnt fel mindenkinek, de a videomegosztóknak hála jelentős paradigmaváltás történt a gagyigyártás piacán. Az uhrinbenedekek, vagyis a látványosan tehetségtelen, de önnön produkciójukat véresen komolyan vevő performerek sikereit megirigyelve a wannabe-sztárok egy része immáron direkt gagyit készít, az anyázós komment elvégre éppolyan hasznos forgalomgenerátor, mint a dicsérő.

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét.

b> A progresszívabb Die In The Process album címadó dalával indított a Noise of Human Art az idei Gyár Fesztivál péntek estéjén. A hároméves, most már az Azfeszt szerepét is átvevő miskolci fesztivál rockos-metálos közönsége a triphopos elektronikus muzsikára nem engedte el magát igazán - legalábbis a koncert első kétharmadában. A spanyol Minerva Díaz Pérezt idén a brazil Camila De Oliveria gitáros-énekesnő és a cseh származású Susie Gamboa vokalista váltotta a zenekarban; ezzel együtt a N.O.H.A.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait Oslóban - ami ma simán beillene szalagcímnek, az a Hóember megjelenésekor (2007) nem volt több puszta regénybeharangozónál. Nem mintha Harry Holénak, a norvég krimigyáros nyomozójának bármiféle beharangozásra szüksége lett volna; mire ez a hetedik esete megjelent (nálunk 4 kötetesre rúg a nyomozó múltja), már egy nagy múltú karakter magabiztosságával lendülhetett másnaposan akcióba.

Egy szórakoztatónak szánt előadás a végzős színművészetis osztály meg néhány más fiatal színész közreműködésével, ráadásul egy Tarantino-film alapján a papírforma szerint nem lehet nagyon rossz, pláne, ha az átírt filmszövegben nem ékszerrablás, hanem Andy Vajna pénzének lenyúlása a konfliktus alapja. Ezek után tényleg kifejezetten meglepő, hogy az előadás minden elképzelhető szempontból sikerületlen. Eleve hogy lehet egy Tarantino-szöveget unalmasan előadni? Márpedig itt kiirtották a legendás jelenetekből az összes feszültséget.