Magyar Narancs: Herbert von Karajan egyszer azt mondta: "negyven alatt nincs karmester". Ez persze nyilvánvalóan túlzás, ám azért a karmesteré olyan munkakör, ahol a tapasztalat mellett hagyományosan a tekintélynek is kitüntetett szerepe van. 31 évesen milyen a te karmesteri szerepfelfogásod?
Hámori Máté: Én a saját vezetői szerepemmel csak az előadás függvényében foglalkozom: ez egy feladat, és sohasem szabad mentalitássá válnia. A karmesteri működés kockázata ennyiben nagyon hasonlít a politikusi pálya buktatóihoz. A karmester semmi a zenekara nélkül, s ezt minden pillanatban tudatosítania kell magában. Ebben Claudio Abbado felfogását szeretném követni, aki mindig partnerként, művészkollégaként tekintett minden egyes zenekari zenészre, s akinek a legfontosabb instrukciója az volt, hogy "hallgassátok egymást!". A karmester nem közlekedési rendőr a zenekar élén, mert kell, hogy a tisztán technikai feladatok megoldásán túl képes legyen inspirálni: a zenészeket és a közönséget egyaránt. Akiben nincs ilyen inspiráló erő, az hiába taktíroz tökéletesen, jobb, ha más pályát választ magának.
MN: Apropó, pályaválasztás: esetedben ez még egyáltalán nem volt olyan régen. Mi terelt a karmesteri pálya felé?
HM: Én eredetileg, még tinédzserként két pályát néztem ki magamnak, a zeneszerzőit és a zongoraművészit. Aztán tulajdonképpen e kettő ötvözetéből jött ki a karmesterkedés, miután kiderült, hogy képtelen lennék napi nyolc órát ülni a fenekemen, és gyakorolni a zongorán, s hogy erős késztetést érzek interakcióba lépni más zenészekkel. Az is meghatározó jelentőségű volt, hogy annak idején Vásáry Tamás meghallgatott, és mindenféléről hosszan elbeszélgetett velem, s ő mondta, hogy látja a személyiségemben ezt a lehetőséget, és szerinte a karmesteri működés lenne a leginkább nekem való.
MN: Most néhány hónapja az "budai Danubia Zenekar művészeti vezetője vagy, s kívülről kibicelve mintha két nagy feladat állna előtted: növelni a zenekar súlyát és jelenlétét a komolyzenei szcénában, illetve összekapcsolni a nevedet a Danubiával, amely húszéves története során Héja Domonkos zenekaraként épült be a köztudatba.
HM: Jól látod ezt a kettősséget, de én azt hiszem, ha ennek az első felét megoldom, akkor a másodikkal, a magam személyével már egyáltalán nem kell külön foglalkoznom. A feladat most nagyon egyértelmű: a zenekarból állandó együttest kívánunk létrehozni, amelynek jól felismerhető művészi arculatot kell kialakítania a hazai mezőnyben. Az a legtermészetesebb dolog, hogy a zenekar Héja Domonkos személyével ilyen szorosan összekapcsolódik, hiszen ő alapította a Danubiát, ami egy baráti zenekarként indult, s ez a baráti viszony bizonyos értelemben erősebb elköteleződést jelentett, mint egy-egy álláshely. De húsz év elteltével eljött az ideje annak - amire egyébként a törvény is rászorít minket -, hogy hivatalosabb és ezzel professzionálisabb formát adjunk a zenekar működésének. Most kezdjük állásba venni a zenészeket, ami mindenki számára új szituáció, s akár egyfajta újjászületésként is értelmezhető.
MN: És mik lesznek ennek a markánsabb művészi arculatnak a fő elemei?
HM: Hát vannak vágyak, és vannak realitások, s ezek néha ütköznek egymással. Az egyik legfőbb vágyam például az, hogy fiatalítsam a közönségünket. A Danubia törzsközönsége - ahogy a legtöbb hazai zenekaré - hatvan felett jár, és ezen változtatni szeretnénk: persze nem lecserélni, hanem kibővíteni kívánjuk a közönségünket. Nekem meggyőződésem, hogy amit mi csinálunk, az nem a formáról szól, hanem a tartalomról, s ennek a tartalomnak nem kell kötődnie a hagyományos előadási formákhoz. Mondok egy távoli példát! Az Emberek és istenek című francia filmben, amely megtörtént eset alapján néhány ciszterci szerzetes tragédiájáról szól egy dzsihád kellős közepén, az egyik drámai fordulóponton felhangzik A hatytyúk tava leghíresebb részlete. Ha a forma felől közelítünk, akár meg is ütközhetnénk ezen, ám ha a zene drámai tartalmára figyelünk, akkor megértjük, hogy ez a zene rohadtul nem szépen táncoló hattyúkról szól, hanem élet-halál kérdésekről. Én szívem szerint pont ezeket a kliséket és külsődleges mozzanatokat szeretném elhagyni a koncertéletből is, hogy felszabadulhasson az a drámai vagy érzelmi tartalom, amire kortól függetlenül mindenki fogékony. Tőlünk nyugatabbra látok ilyen törekvéseket, a dramatizált koncertformák kialakításának szándékát, s nekem naiv vágyam, hogy mi is elinduljunk ezen az úton.
MN: Ha jól sejtem, akkor az "budai Danubia mesélős-beavató Beethoven-sorozata a BMC-ben ennek az útnak a nulladik állomása.
HM: Ez még valóban igen közel áll a hagyományos koncertformákhoz. Itt az új mozzanatot leginkább az jelentheti, hogy a zeneszerző középpontba állításával párhuzamosan a közkeletű sztereotípiák és a valóság szétválasztására is kísérletet teszünk. De jövőre már indítunk egy olyan sorozatot, ami kimondottan a "dráma a zenében" tematikát érvényesíti majd. Ez arra fog hasonlítani, ahogy, mondjuk, Peter Sellars az Ich habe genug kezdetű Bach-kantátát dramatizálta: egy haldokló rákbeteg történetére felfűzve a koncertelőadást. Dráma-zene-színház találkozási pontjait keressük majd neves színházi szakemberek bevonásával, s ez reményeink szerint új közönségréteget és új korosztályokat is meg fog mozgatni. Az így létrejövő produkciókat azután nem szeretnénk egy koncert után elfelejteni - ami mindig nagy pazarlásnak tűnt számomra -, hanem elvinnénk majd minél több helyre.
MN: És a még fiatalabb korosztály, a gyerekek?
HM: Pont tegnap tartottuk a Zene az kell című sorozatunk második koncertjét, ami egy az egyben a gyerekeké. A fenntartónk "buda, s ott kezdtük el ezt a háromrészes sorozatot: az első egy Haydn-opera-előadás volt a saját magyar szövegemmel, most egy rezeskoncertet tartottunk, s lesz még egy interaktív Mozart-beavatónk. Nagyon nagy az érdeklődés e sorozatunk iránt, szóval ezt jövőre is feltétlenül folytatjuk. Itt hihetetlenül nagy a felelősségünk, mert itt lehet egy életre elrontani a gyerekek komolyzenéhez való viszonyát. Kodály sok mondása közül az talán a legérvényesebb, hogy "a gyermeknek a legjobb is csak éppen hogy jó". Se zenében, se show-ban nem lehet nekik hulladékot adnunk.
MN: Destruktív záró kérdés: akár középtávon is van bármiféle megtérülési garanciája annak a hatalmas energiabefektetésnek, amelyet a legkülönbözőbb zenekarok a gyerekek megnyerésére fordítanak? Lehet belőlük tömegesen jegyvásárló koncertközönség a Zeneakadémián?
HM: Tartok tőle, ha most mérni lehetne a megtérülési arányt, akkor nagyon csúnya számok jönnének ki. De az a nyilvánvaló kényszerhelyzet, amiben mindannyian vagyunk, innovációra késztet minket a gyerekprogramok terén. Ez az innovatív szellem még nem szivárgott be a felnőttprogramokba, márpedig hosszút távon ott is a korábbi formák elhagyása, de legalábbis változatosabbá tétele fog elkövetkezni. Tehát nem abban kell bizakodnunk, hogy egyszer majd a gyermekprogramokkal megdolgozott új generáció is belenő a nyakkendős Zeneakadémia-látogatásba. A formákat megújító törekvések be fognak gyűrűzni a leghagyományosabb terepekre is: a koncertterem már nem lesz mindenki számára szentély. Ettől lehet félni, csakhogy sokkal maradandóbbak azok a művek ott a kottapapíron, mint a keretek, amelyek között megszólaltatjuk őket. Mi ezekre a művekre tettük fel az életünket, de hogy hol, hogyan és kinek játszunk majd - ezekre a kérdésekre új válaszokat kell keresnünk.
