Koncert

Cohen & grün

Leonard Cohen Berlinben

Zene

First we take Manhattan, then we take Berlin – 26 számmal és több mint három órával azután, hogy színpadra lépett, Leonard Cohen megadja a berlinieknek, ami a berlinieknek jár: ki hibáztatná a javakorabeli szupersztárt, hogy minden bizonnyal nagyobb nyomatékkal (és külön fényáradat kíséretében) berlinezik Berlinben, mint világ körüli turnéjának 55 másik állomásán. Közel járunk a koncert végéhez, és mélyen a német éjszakában. Már az utolsó koboldok is nyugovóra tértek, már csak magunk vagyunk, úgy huszonkétezren, az erdőben. Hitler kedvenc szabadtéri beruházása - biztosan nem először a történelem folyamán - megtérülni látszik; a birodalmi igénnyel (és két évvel Cohen születése után) megépített Waldbühne óriási erdei tisztásán végéhez közeledik a koncert.


 

A csendrendelet 23.00-kor lép érvénybe, ezt maga az énekes jelenti be hihető bocsánatkéréssel a hangjában, három órával azután, hogy egy fekete-erdei Junghans pontosságával a színpadra lépett - majd gyorsan térdre ereszkedett, és mint aki egy hosszabb imára készül, belekezdett a Dance Me To The End of Love-ba. A minden életkorban, de különösen 35 felett erősen meggondolandó térdre ereszkedés visszatérő mozdulatsora a koncertnek. Csak kevés olyan művészt ismer a zenetörténet, aki a pozőrködés legcsekélyebb jele nélkül képes erre - e kevesek közt is a legelsők közt van a helye Cohennek. És nemcsak ebben, de a Cohen-slágerek tolmácsolásában is ő a legelső. A papírformaszerű előrejelzés akkor válik megcáfolhatatlan igazsággá, amikor egy-egy szám erejéig az énekes előzékenyen átengedi a színt a vokálozó női triónak. Az Alexandra Leaving az alkotótárs-énekes Sharon Robinsoné, míg a Coming Back To You a cigánykerekező Webb-ketteseké, vagyis Charley és Hattie Webb párosáé. Hiába azonban a kristálytiszta megszólalás és a mély átéltség, Cohen nélkül a kellemesen elvesztegetett percekhez könyvelhető a két magas színvonalú produkció. S hogy ez mit is jelent a nagy egészre nézve? Az égvilágon semmit. A berlini erdőben ezen az estén minden a nagy számok törvényei szerint alakul, és a 29 elég nagy szám ahhoz, hogy két, minden tekintetben kifogástalan, de nem több mint kifogástalan produkció is beleférjen a 29 számos programba. Cohen nem viccelt (ennél amúgy is jobbak a viccei - mint például egyujjas szintetizátoros pötyögése a Tower Of Songban), amikor azzal jött, hogy "tudom, barátaim, elmondom ezt minden 10-15. évben, de ha mégsem találkoznánk többet ebben az életben, hát legyen ez egy olyan búcsú, amibe, amink csak van, mindent beleadunk". Alighanem csak kevesen fogadtak volna nagy tételben, hogy nem a koncert végét látják, amikor bő másfél óra elteltével Cohen belekezdett az Anthembe. 90 perc a 78 éves mester társaságában - tiszta nyereség már ez is, másfél óra a kölcsönös hála és nagyrabecsülés jegyében, melynek során pipa került 9 nagy sláger és az Old Ideas album négy száma mellé. A koncert meglepetése az a további 16 szám, melyet a "beleadunk mindent, amink csak van" program keretében Cohen még eljátszott.

A vörösbe hajló német naplemente egyszeri és megismételhetetlen truvájnak bizonyult (ennél nagyobb látványelemre nem is volt szüksége a show-nak), de az energikus melankólia és a színpadról sugárzó általános felvillanyozottság a természetes fények kihunytával sem maradt alább, makacsul végigkísérte a koncertet a második félidő 16 számán keresztül. A politika a deklarált nem politizálás révén került egy pillanatra képbe, amikor a Democracyról megtudhattuk, hogy a dal egyik amerikai elnökjelölt kampányát sem szolgálja, az I'm Your Man szövege pedig egy sorok közé csempészett old mannel gazdagodott. Cohen immár nemcsak egy akármilyen maszkról, hanem egy öregember maszkjáról énekelt - ember nem volt, aki ne derült volna a két szótagnyi különbségen. Máskülönben ez sem volt más, mint a 2009-es pesti koncert: az összes akkor használt istenítő jelző továbbra is érvényben.

Waldbühne, Berlin, szeptember 5.


Neked ajánljuk