Huszonkét év után jelentkezik új lemezzel a Balaton, a sajátok mellett Hungária-, Spions-, Illés-, Késmárky Marika- és Cseh Tamás-feldolgozások vannak rajta. Meg egy ma is aktuális Petőfi-vers.
Magyar Narancs: Ha jól tudom, ez a felvétel évekkel ezelőtt elkészült, de azt mondtad: „Nem szeretnék kézbe fogható CD-t, mert az anyagpocsékolás.”
Víg Mihály: A CD-re rábeszéltek a barátaim. Ha már van felvétel, akkor történjen vele valami. Egy barátom, Bánházi Gábor hangmérnök felajánlotta a stúdióját, ha lenne valami újabb anyag… Miután 2015 körül, amikor már kezdett jól szólni az új felállású zenekar (Dudás Zsombor dob, Horváth Gábor basszusgitár, Keszei Krisztián gitár – L. T.) és éreztem, milyen nagy szerencsém van, hogy ilyen komoly kollégákkal dolgozhatom, élve Gábor gáláns meghívásával, lementünk ebbe a nagymarosi stúdiójába és ott laktunk négy napig. Azalatt vettük fel ezeket a számokat. Többnyire feldolgozások, de hát aggkori végelgyengülésben ezt szokták forszírozni… Aztán pihent pár évig ez az anyag. Végül, most ősszel lementem Gáborhoz, még egy picit dolgoztunk rajta, és azt mondtuk, hogy kész van. Kéthetente van Balaton a Hunnia Bisztróban, és Horváth Ákos, a bisztró vezetője, aki lemezkiadással is foglalkozik, azt mondta, hogy kiadná. Hogy lehessen ajándékba adni karácsonyra. Vagy jövő karácsonyra.
MN: Csak néhány új Balaton-számot hallhatunk. Nincs több?
VM: Nincs sokkal több. Alapvetően feldolgozáslemeznek indult, de aztán, ha már ott voltunk, előkerültek új dalok is, bár ezektől nem vagyok annyira oda. Víg-végkiárusítás. Arra pedig, hogy miért nem írok új számokat, egyszerű a válasz: nem érdemes. Valami persze azt súgja, hogy legyek szorgalmasabb, de közben ott van bennem Weöresnek a példabeszéde a hangyákról, hogy az egyik szardombot hordják át a másikra, meg Hamvasnak a nevezetes névtelenségről szóló szövege, amiben az van, hogy jó, ha „az ember a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távolságot tart”. Vagyis legjobb, ha nem csinálsz semmit. Azt is értem, hogy kicsit vicces, hogy én mondom ezt. Következetességgel nehéz lesz megvádolni.
MN: Hogyan választottátok ki a dalokat?
VM: Ezek tetszettek, ezekre emlékeztem. És majdnem mindegyik kap egy különös fénytörést azzal, hogy most játsszuk el; a legtöbb eléggé aktuálisnak is tűnik, lehet vele húzogatni a macska bajszát. „Nem vagy te Néró, nem vagy te császár, nem vagy te semmivel különb a többi srácnál…”, „Ne gondold, hogy tied a világ, nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád…”, „Rémlátomás, nyomasztó ez az egész…” Mintha számítana. A koncertjeinken sok feldolgozást játszunk, ezek működtek a legjobban, ezért is ezeket örökítettük meg. Amúgy is vesszőparipám, hogy ami a maga korában jó volt, az többnyire jó is marad.
| ||
MN: A Nem vagy te Néró című Késmárky Marika-dal azért kilóg a sorból.
VM: Hogy az már a maga korában sem volt jó? Mindenesetre sokat szerepelt a Melódiakoktél műsorán. Különben, szerintem nem is rossz szám.
MN: A koncerteken Beatrice-, Európa Kiadó- vagy Neurotic-számokat is játszotok. Ezeket miért nem vettétek fel?
VM: Mert ezeket még mindig játsszák a vonatkozó zenekarok.
MN: A Neuroticot nem.
VM: Azt nem. Hosszú lenne erről beszélni. Jobb így.
MN: A lemez két ős-punkszámmal, Najmányi László Père-Lachaise, és a Spions Summer Song című dalával indul. Nekik – mielőtt emigráltak – csak pár fellépésük volt 1977–1978 táján. Ott voltál ezeken az előadásokon?
VM: Igen. Mindegyiken. Najmányi száma egyetlenegyszer hangzott el. Egy maga készítette szintetizátoron játszotta a Spions zenekar tagjaival 1978 tavaszán az MTA Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának klubjában, közben svábbogarakat végzett ki egy írásvetítőn. A sok állatvédő odaszaladt megvédeni a svábbogarakat. Nem mindenki volt oda ezektől a műsoroktól, de nekem egyből bejött. Arra persze nem gondoltam, hogy ennek mekkora hatása lesz később, a nyolcvanas években.
MN: Te is a Spions hatására kezdtél zenélni?
VM: Nem. A hetvenes évek közepén vetítették a mozik a Régi idők rockzenéje című koncertfilmet, amiben a már akkor is öregnek számító rock and roll sztárok szerepeltek. Többnyire nem tetszettek, csak Chuck Berry volt az, akin azt láttam, hogy ez a zenélés egy marha egyszerű és jó dolog, és hogy igenis érdemes ezzel foglalkozni. Hunyadi Károllyal ezután csináltuk meg a Balatont, közben színházrendező és egy csomó minden más is akartam lenni. De ez az egész zenekarosdi – ami egyúttal társasági élet is volt – magával sodort, hogy aztán minden már-már szerencseszerűen történjen velem. Az is az volt, hogy találkoztam Hunyadival, utána Lukin Gáborral, akinek a révén a Trabant együttesbe kerültem, vagy a filmesekkel, Xantus Jánossal, Tarr Bélával. Ennek ellenére én mindig minden műfajban a margón voltam. Ez persze nem probléma, csak egy olyan dolog, amit érdemes észrevenni és tudomásul venni.
MN: Najmányi László azt nyilatkozta 1997-ben, hogy azért jött haza, mert mások mellett te is hívtad, hogy dolgozzatok együtt. Lett ebből valami?
VM: Emlékszem, hogy amikor hazajött, az első koncertjén, az Almássy téren, ahol az akkori Balaton kísérte, Szentjóby Tamás szervezett egy kórust a tanítványaiból, akik azt kiabálták: „Nagypapa! Nagypapa!” Valóban szerettem volna együtt dolgozni vele, mert engem is érdekel a színház, amiben ő egy hatalmas géniusz (Najmányi a hetvenes években a Kovács István Stúdió nevű független színházat vezette – L. T.), és voltak is közös próbálkozások. Nem tudom megmondani, hogy ki volt a hibás, de végül nem sikerült a hosszabb távú együttműködés. Rám ő nagyon nagy hatással volt, sokkal nagyobb hatással, mint például Molnár Gergely (a Spions énekese – L. T.), de úgy látszik, hogy ez még nem volt ok arra, hogy együtt tudjunk dolgozni.
MN: Mit szólt a mostani feldolgozáshoz?
VM: Tetszett neki. A gitárosunkat, Keszei Krisztiánt külön megdicsérte.
MN: Tarr Béla szinte összes filmjének te írtad a zenéjét. Nem sajnálod, hogy abbahagyta?
VM: De, nagyon.
MN: Amikor A torinói lót forgattátok, tudtad, hogy ez lesz az utolsó filmje?
VM: Az újságból értesültem róla. Utána hívtam fel Bélát, hogy ez komoly-e, és kiderült, hogy tényleg az. Ekkor még nem volt kész A torinói ló, úgyhogy ebben a tudatban fejeztük be a forgatást.
MN: Az osztrák Bernhard Kammel Die Tochter, és a török Alphan Esüeli The Long Way Home című filmjének is te írtad a zenéjét. Gyakran keresnek a filmesek?
VM: Szoktak. De a leggyakrabban olyan főiskolások, akiknek nincs pénzük. Ettől függetlenül szívesen dolgozom velük, külföldiekkel és magyarokkal egyaránt, és ezek számomra nagyon kedves munkák. De írtam már zenét a kaliforniai UCLA tanárának, Ross Lipmannak is, aki 2015-ben Notfilm címmel arról készített egy dokumentumfilmet, hogy 1964-ben Samuel Beckett és Buster Keaton hogyan ismerkedett meg, majd készített egy közös filmet. Ez a közös filmjük aztán hatalmas bukás lett a velencei filmfesztiválon.
MN: Volt egy számod a rezsicsökkentésről is. Az miért nem került a lemezre?
VM: Az egy paródia volt, és nem aratott akkora sikert. A közönség nem ismerte az alapmotívumait, márpedig egy paródia csak akkor működik, ha tudják, hogy miből ered.
MN: És miből eredt?
VM: Demjén Rózsinak a vizes világbajnokságra írt számából, illetve a nevezetes Barackfa-dalból és a Pókháló van már az ablakon című régi slágerből raktam össze, abban van az a sor, hogy „a domboldalon áll egy régi kunyhó”… Ebből lett az, hogy „domboldalon áll két rezsikunyhó”. Ha estefelé, születésnapi vacsorák végén eljátszom, nevetnek a barátok, de azt hiszem, hogy a szélesebb közönséggel nem érdemes megosztani.
MN: Miért?
VM: Vannak, akik nem szeretik. Nyilván azok, akik NER-pártiak, de azért eljönnek a mi koncertjeinkre is… Őket úgysem tudnám meggyőzni. Olyan ez, mint amikor Kosztolányi belerúgott Ady Endrébe. Sokan kifejezték emiatt sajnálkozásukat, ő sokáig gondolkodott, hogy válaszol nekik egy cikkben, de végül csak annyit írt a naplójába: „Rájöttem, hogy vallásos érzéssel állok szemközt, és a vallásos érzést tilos sérteni.”
MN: De ez azért mégsem olyan vallásos érzés.
VM: Nem gúnyolódom egy vallásos emberen. Mert az a legrosszabb közelítés. Különben bármit csinálhatok, ha valakinek kóros, megmásíthatatlan elképzelése van, vagyis paranoiás. Mert a paranoia egy olyan betegség, amely rendkívüli energiákat mozgósít arra, hogy a beteg fenntartsa monomániás tévképzetrendszerét. Ráadásul fertőző is. Dermesztő, hogy mennyire így van. A beteg elme című régi pszichiátriai könyvben olvastam erre egy nagyon jó példát: Pista bácsi lemegy a kocsmába és azt mondja, hogy Mari néni őt mérgezi. Ezt ugyan már harminc éve mondja, és mégse halt meg, mégis mindenki azt hiszi a faluban, hogy a Mari néni egy méregkeverő. Hát ez a paranoia: kóros, megmásíthatatlan meggyőződés.
MN: Azt mondtad öt éve: „Most tényleg megint érdekes dolgok történnek, az ember benne van a történelem viharában. Kapkodja a fejét.” De a lemezen már Petőfi Az ítélet című versét mondod-énekled: „Rettenetes napokat látok közeledni, minőket / Eddig nem látott a világ; s a mostani béke / Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána / A földrendítő mennydörgést szokta előzni.”
VM: Tudjuk, milyen régen született Az ítélet, Petőfi Sándor csodálatos költeménye, de Molnár Gergely több mint 100 évvel később ugyanerről a végítéletről énekelt. Úgy látszik, hogy az apokalipszis mindig egy karnyújtásra van tőlünk, és nem javulnak a dolgok. Az I. világháborúban kiszenvedett a világ, a másodikban pláne, és így tovább. Egy csomó tanulságos tényt megjegyezhettünk volna, de ezeket nagyon hamar elfelejtjük.
MN: Az ítélet zenéje ismerős lehet, egy korábbi felvételen Ady Endre A föltámadás szomorúsága című versét mondod el ugyanerre.
VM: Épp azért, mert a két vers – bármilyen fura – gondolatilag jól összevarrható. Mostanában nagyon sok Adyt olvasok, csodálkoztam is volna, ha nem kerül szóba a neve ebben a mostani, egészpályás letámadásban. Ami most van, az olyan, mint az az otthonkás, takarítócipős néni, aki arról nyilatkozik, hogy az érettségi egy felesleges dolog. Vagyis tájékozatlan, de nyegle.
| ||
MN: Három Cseh Tamás-szám van a lemezen, de úgy tudom, egy rakás Cseh Tamás-számot eljátszottatok a Cseh Tamás Archívum számára is. Hogy jött ez a felkérés?
VM: Az archívum vezetője, Hanák Gábor arra törekedett, hogy azon túl, hogy minden Cseh Tamás által eljátszott felvétel meglegyen, készüljenek újak is: Novák Jánost, Másik Jánost és másokat, köztük engem kért fel erre a nemes feladatra; kiválasztott 42 számot, amit mi eljátszottunk és rögzítettünk. Mindig is szerettem azt, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza csináltak együtt, úgyhogy nagyon örülök, hogy ezzel is foglalkozhattam.
MN: Hogyan emlékszel Cseh Tamásra?
VM: Nehéz ember hírében állt, de én mindig kijöttem vele, én mindig egy komoly, csupaszív embert láttam; én nem húztam ki nála a gyufát, és nem is akartam. Természetes, hogy tiszteltem őt. Egy kicsit fellengzősnek hangozhat, de öröm volt tudni, hogy szeret engem.
MN: Mit gondolsz a körülötte kialakult kultuszról, a szoborállításról?
VM: Hát a szobor, az nem sikerült. De akár Weöres Sándor szobráról is beszélhetnénk. Krúdyról az óbudai tanácsháza előtt. Ami a mostani szobrokkal van, nagyon jól kifejezi azt, hogy milyen magas polcra van helyezve nálunk a kultúra, kik döntenek. De ott van például Felcsúton, a stadion előtt a Puskás-szobor, az még rosszabb, mint a Cseh Tamásé. Úgy látszik, erre nincs szem…
A Balaton együttes lemezbemutatója április 6-án lesz a Hunnia Bisztróban.
