Ahol rögtön kiderült: a Goran Bregovic Wedding and Funeral Orchestra oly "nagyvonalúan" bánik az "ásó, kapa, nagyharang" probléma stiláris és geográfiai jegyeivel, mintha az egy merő fikció volna. Pedig nem az, hiszen a Balkán cigányzenéjében egy lagzi vagy egy temetés a legkevésbé sem elhanyagolható. Na jó, de akkorÉ? Semmi dráma. Mindössze arról van szó, hogy Bregovic ezt a hagyományt fejeli meg két lapáttal, ettől startolva öleli magához a globalizációt.
A Művészetek Palotájába negyvenedmagával: három bolgár énekesnővel, szerb férfikórussal, szerb rezesekkel és szerb vonósokkal érkezett. Bregovic filmzenéiből játszottak főleg, és egy ideig ügyet sem vetettek a Balkánra, hanem a komor középkorba feledkeztek (Queen Margot), majd "kiengedtek" az Arizonai álmodozók popdalai kapcsán. Mindeközben, mint rendesen, Bregovic fehér öltönyben pengette gitárját, és angyali mosollyal dudorászott - nem is akadt néző, aki elhitte volna, hogy van, aki nem hiszi: ő maga szerezte a szerzeményeit, mindÉ
Így estünk át az első órán: a Nemzeti Hangversenyteremhez "passzentos" szimfonikus és kórusmuzsikával, s bár a rezesek is megmutatták, hogy nem bírnak hibázni, a java még hátravolt. Mi más: a Cigányok ideje, az Under-ground, na és az uccsó lemez, a Tales And Songs From Wedding And Funerals lokális dobásai, a végére már-már masszív eksztázissal. "Egy-két-há-négy" - számolt be a Kalasnjikovra Bregovic, mire a Nemzeti Hangversenyterem egy emberként üvöltötte: "Támadás!" Ahogy kell. Katartikus támadás volt, bizony.
És főleg: ragyogó koncert. Két és fél órában egy ragyogó építmény. Melyben - akár egy monumentális puzzle - a végére tutira összeállt a millió szín és forma. És ha a végét "temetésnek" hívják, akkor legyen az a neve. Az is megér egy misét.
Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 7.
