A kopaszodó rockereket régebben kicsúfolták, ma meg úgy járulunk elébük, mintha fizetnének érte. Mert manapság csakis ők vezethetnek el minket – hát, hogy pontosan hová is, arra azért nem olyan egyszerű kapásból válaszolni. Az például túlzás volna, hogy az elveszett gyermekkor aranyló kapujába – de annyi talán megkockáztatható, hogy egy letűnt korszak markáns légköre felé. Abba az időszakba, amikor a technikai-műveltségbeli hiányosságokat számos zenész a mindent lebíró akarattal, hittel és ihletett víziókkal helyettesítette, hogy bebizonyítsa: vannak lényegesebb dolgok is a zenében a kottaolvasás és a skálázás elsajátítása helyett. Így törtek maguknak utat a punkok az óceán mindkét oldalán, így emelkedett fel Amerikában a glam, és így tett hozzá rengeteget az extrém metál megszületéséhez a Venom Angliában.
Mindez persze még a 80-as évek legelején volt – azóta másképp látunk és másképp is hallgatunk mindent. A Venom például (amely most két őstaggal és a 88–92 közötti időszak énekes/basszgitárosával érkezett hozzánk, jogi ügyek miatt kibővített névvel) ma már egyáltalán nem tűnik radikálisnak, viszont még most is friss és eredeti: Abaddon dobos crô-magnoni stílusú csépelése és a mizantróp, tar brit prolivá öregedett Demoliton Man bömbölése még akkor is biztosította a dalok végletesen nyers elevenségét, amikor Mantas gitáros a kelleténél jobban kigyakorolt szólókkal szórakoztatta a híveket. És ha már a hívek: a Venom tagjai abban a korban járnak, amikor a tény, hogy még köztünk vannak, és képesek minden este hatásosan játszani, a legfőbb örömök első számú forrásává válik az életükben – ezt pedig a közönség is pontosan érzi. A pesti koncerten így olyannyira hálatelt és fényes volt a hangulat, mint egy karizmatikus kisegyház vasárnapi ünnepségén. Annyi különbséggel, hogy a csillogó szemű gyülekezet ezúttal a sátánt, a fekete metált és a boszorkányokat éltette. Hát nem épp az ilyesmi az, amiért még érdemes koncertre járni?
Dürer kert, október 15.
