Koncert

Venom Inc.

  • G. A.
  • 2015. november 22.

Zene

A kopaszodó rocke­reket régebben kicsúfolták, ma meg úgy járulunk elébük, mintha fizetnének érte. Mert manapság csak­is ők vezethetnek el minket – hát, hogy pontosan hová is, arra azért nem olyan egyszerű kapásból válaszolni. Az például túlzás volna, hogy az elveszett gyermekkor aranyló kapujába – de annyi talán megkockáztatható, hogy egy letűnt korszak markáns légköre felé. Abba az időszakba, amikor a technikai-műveltségbeli hiányosságokat számos zenész a mindent lebíró akarattal, hittel és ihletett víziókkal helyettesítette, hogy bebizonyítsa: vannak lényegesebb dolgok is a zenében a kottaolvasás és a skálázás elsajá­títása helyett. Így törtek maguknak utat a punkok az óceán mindkét oldalán, így emelkedett fel Amerikában a glam, és így tett hozzá rengeteget az extrém metál megszületéséhez a Venom Angliában.

Mindez persze még a 80-as évek legelején volt – azóta másképp látunk és másképp is hallgatunk mindent. A Venom például (amely most két őstaggal és a 88–92 közötti időszak énekes/basszgitárosával érkezett hozzánk, jogi ügyek miatt kibővített névvel) ma már egyáltalán nem tűnik radikálisnak, viszont még most is friss és eredeti: Abaddon dobos crô-magnoni stílusú csépelése és a mizantróp, tar brit prolivá öregedett Demoliton Man bömbölése még akkor is biztosította a dalok végletesen nyers elevenségét, amikor Mantas gitáros a kelleténél jobban kigyakorolt szólókkal szórakoztatta a híveket. És ha már a hívek: a Venom tagjai abban a korban járnak, amikor a tény, hogy még köztünk vannak, és képesek minden este hatásosan játszani, a legfőbb örömök első számú forrásává válik az életükben – ezt pedig a közönség is pontosan érzi. A pesti koncerten így olyannyira hálatelt és fényes volt a hangulat, mint egy karizmatikus kisegyház vasárnapi ünnepségén. Annyi különbséggel, hogy a csillogó szemű gyülekezet ezúttal a sátánt, a fekete metált és a boszorkányokat éltette. Hát nem épp az ilyesmi az, amiért még érdemes koncertre járni?

Dürer kert, október 15.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.