Opera

Verdi: Rigoletto

Zene

A burgenlandi Szentmargitbánya kőfejtőjében évről évre megrendezett operaelőadás-sorozatok körül sok a magyar: ha nem is mindig a színpadon, ám a közönség és a kiszolgáló személyzet soraiban okvetlenül. Így volt ez a Rigoletto erősen esős premierjén is, ahol magyar nyelvű zsörtölődést majdnem annyit lehetett hallani a nézőtéren, mint németet. De csakis az időjárásnak szólt a poliglott morgás, merthogy korántsem „vidéki”, hanem sokkal inkább jóféle, minőségi másodosztályú produkció zajlott az öt és fél ezer néző előtt. Láthatatlan zenekar és látványos (s ráadásul meggondolkodtató) díszletek, mutatós rendezés és meghallgatásra nagyon is érdemes énekesek szolgálták a Rigoletto ügyét: a mű nyári látványosság és rendezői operaszínház gyanánt egyaránt működőképes előadását létrehozva. A tűzpiros szín által dominált jelmezes sokaság közepette (az udvaroncok körében még egy Lilo Wanders-imitátor is akadt) a világosba öltöztetett Gilda igazi lányos jelenségként rohant a végzet, valamint Sparafucile tőre felé: Elena Sancho Pereg e szólamban tavalyi remeklését, a Szerelmi bájital Adináját is felülmúlta. Gildája mellett a csábító és az atya, vagyis Yosep Kang Hercege és Vlagyiszlav Szulimszkij Rigolettója a szolid és mindig hálával fogadott énekesi professzionalizmus fennsíkját uralta: a tenor a második felvonásbeli ária előadásával ráadásul egy ennél magasabb oromra is felhágott. A sziklák csúcsáig felvezető hercegi lépcsősor, a Gilda törékeny kisvilágát jelképező dodekaéderek és a mantuai alvilág bunkerei jól elkülönültek egymástól – és jól összejátszottak egymással a díszlettervezőként is közreműködő francia rendező, Philippe Arlaud színpadán. A fiatal spanyol szoprán mellett mégsem ő volt az előadás hőse, hanem egy másik hölgy: Anja Bihlmaier, aki olyan feszesen összefogott Rigolettót vezényelt elénk, ami még eső nélkül, fedett helyszínen sem gyakori tünemény.

St. Margarethen, július 12.

Neked ajánljuk