Víg Mihály: „Azért állok színpadra, hogy zenélhessek”

Zene

A közelmúltban mutatták be az Ott torony volt című portréfilmet a Balaton együttes alapítójáról, a Tarr Béla-filmek zeneszerzőjéről. A művésszel a film kapcsán beszélgettünk Tarr módszereinek átvételéről, a Hit Gyülekezetéről, és elsült egy sztálinos vicc is.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. augusztus 18-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Hogyan talált rád a filmet rendező Kécza András?

Víg Mihály: A Sátántangó forgatása idején ismertem meg jobban. Ő azután került a film stábjához, hogy Tarr Béla lecserélte három asszisztensét; először úgy találkoztam vele, hogy egy göröngyös szántóföldön bicegett felém begipszelt lábbal. Többek között az volt a feladata, hogy engem kihallgasson a szövegtudást illetően. Aztán eltelt egy csomó idő, és pár évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy csinálna velem egy filmet. Rólam. Igaz, hogy van Baksa-Soós Jánosnak az a híres mondása, hogy filmessel és újságíróval sose állj szóba, de aztán magam sem tudom, miért, mégis belementem…

MN: Mennyi ideig készült a film?

VM: Éveken át. A rendező ebből a szempontból jó tanítványa volt Tarr Bélának. Lehet, hogy a második forgatás után azt kellett volna mondanom, hogy inkább hagyjuk, de akkor már úgy voltam vele, hogy ha elkezdtük, fejezzük is be.

MN: Kizárólag szereplőként működtél közre?

VM: Igen. Ha kérdeztek, válaszoltam, de nem vettem részt sem a szerkesztésben, sem egyéb munkálatokban. Talán jobb lett volna, ha bizonyos részeket kivágnak belőle, illetve jó lett volna, ha bizonyos dolgokat nem hagynak ki. Elég sok családi vonatkozású dolog van a filmben, de például az valahogy kimaradt, pontosabban arra csak egy mondat jutott, hogy az első házasságomból is van egy csodálatos lányom, pedig emlékszem, hogy erről beszéltem is a forgatáson. Sajnos megsértődött amiatt, hogy kihagyták a filmből. Egyébként – és ezt nagyon őszintén mondom –, nem tartom magam annyira érdekesnek, hogy belőlem mozifilm legyen. Egy régi vicc jut róla az eszembe: „Jaj, de jó hogy találkozunk kolléga úr, ne terjesszük föl Sztálin-díjra? Isten őrizz! Nem szeretném, ha Sztálin elvtársnak a nevem az eszébe jutna.” Az viszont egyáltalán nem lepett meg, hogy összevissza röhigcsélő, ellenszenves alaknak tűnök a filmben, mert egyébként is ilyen vagyok.

MN: A filmben sok szó esik apádról, négy testvéredről sokkal kevesebb. Csak te maradtál zenész a családban?

VM: Csak én. Illetve a legnagyobb bátyám, András kórusokban szokott énekelni. Bizonyos szempontból képzettebb zenész nálam, de nem foglalkozik a zenéléssel, hanem repülőgépmodelleket épít. Másik bátyám a biciklizés megszállottja, a nővéremnek festékboltja van, mindhárman nyugdíjasok, a húgom kreatív varrást tanít.

 
Fotó: Palágyi Barbara

MN: Egy korábbi interjúnkban (lásd: Végkiárusítás, Magyar Narancs, 2018. december 19.) szóba került a Pajor Tamáshoz és a Neurotic együtteshez, egyúttal a Hit Gyülekezetéhez fűződő viszonyod, de akkor azt mondtad, hosszú lenne erről beszélni. A filmben részletesen beszámolsz erről, s nemcsak az derül ki, hogy a nyolcvanas évek végén te is megtértél, majd nagyon hamar otthagytad őket, hanem az is, hogy a feleséged halála közvetve a Hit Gyülekezetéhez köthető. Miért nem beszéltél erről harminc éven át?

VM: Akkoriban beszéltem róla, de később valóban azt gondoltam, hogy borítsunk fátylat a múltra. Úgy voltam vele, hogy igyekszem elfelejteni őket, és reméltem, ők is így gondolják. De kiderült, hogy ez nem igaz. És amikor pár évvel ezelőtt Pajor Tamásnak azt sikerült nyilatkoznia, hogy a feleségem „terhelt” volt, attól nagyon mérges lettem. A négy gyerekem anyjára mondta ezt, aki ráadásul élete végéig a gyülekezetbe járt. Arra gondoltam, hogy elmondom még egyszer, hogy szerintem a Hit Gyülekezete életveszélyes, durva és kirekesztő társaság. Ugyanolyan vezérelvű, ugyanolyan fanatizált és hipnotizált tömeg tartja életben, mint a Fideszt. Nem is véletlenül kötöttek örök barátsági és meg nem támadási szerződést Semjén Zsolttal, aki jogi és anyagi biztonságot ígért a gyülekezetnek, amelynek nyilván az is az ára egyebek mellett, hogy az ATV olyan legyen, amilyen.

MN: A feleséged halála után négy gyerekkel maradtál egyedül. Ők jól vannak?

VM: Megnőttek, és mindegyiküknek van már gyereke, úgyhogy immár hétszeres nagypapa vagyok. A gyerekeim mindannyian jó párkapcsolatban élnek, komoly baja egyiküknek sincs, amire nagyon büszke vagyok. Megtartjuk a születésnapokat, és mindenki szeret mindenkit. Mindegyikük nagyon szépen énekel és jobban tud nálam zongorázni, de egyikük sem zenész.

MN: Pár évvel ezelőtt azt beszélték, hogy el akarsz menni külföldre szakácsnak. Ez igaz volt?

VM: Engem a magyar nyelv mindig itthon tartott, soha nem tudtam elképzelni magam egy másik országban. Ez lehet, hogy baj, de most már így alakult. Azt valóban terveztem, hogy elutazom egy időre, hogy bővítsem az ismereteimet, de nem szakácsnak, legfeljebb mosogatni, vagy kiülni az utcasarokra egy gitárral.

MN: A filmben elmondod, hogy az akkori lemezgyári atyaúristen Erdős Péter miatt nem vettél részt az Európa Kiadó 1987-es lemezének munkálataiban. Ha most kapnál állami felkérést, ugyanígy nemet mondanál? Csak azért kérdezem, mert úgy tűnik, hogy a mai zenészek többsége – beleértve az ún. underground számos képviselőjét – bármit elvállal, mondván, ők „nem politizálnak”.

VM: ’56-ban is le kellett tenni a „garasdezsőt”, nem? És Illyéstől Németh Lászlóig mindenki behódolt. Akár úgy is, hogy nem is tudta. Emlékezetes eset volt pár éve, hogy fölhívtak a Vörösmarty moziból, hogy menjünk el játszani. Számomra a Vörösmarty mozihoz egy csomó régi élmény fűződik, ott iszogattunk Dixivel, ott volt a Kárhozat című Tarr-film bemutatója, ami után fölléptem… Jó szívvel vállaltam a fellépést, és csak ott derült ki, hogy ez nem a régi Vörösmarty mozi rendezvénye lesz, hanem a Pesti Srácoké; ott volt Stefka Istvántól kezdve Huth Gergelyig mindenki, de mivel meg volt hirdetve a koncert, én mint lelkiismeretes könnyűzenész, nem mondtam le, inkább eljátszottam a Nem vagy te Nérót, meg a többi olyan számot, amit különben is szoktam. Kicsit csodálkoztak, és utána csináltak velem egy interjút és megkérdezték, hogy mi a véleményem a bevándorlásról. Elmondtam, amit gondolok róla, hogy ez egy globális probléma, hogy ezt a nemzetállamok egyedül megoldani nem tudják, és persze ezt egyből kivágták belőle. De a történet úgy kerek, hogy utána a Klubrádióba hívtak be azzal, hogy mit kerestem én a Pesti Srácok rendezvényén, ahol elmondtam, hogy félreértés történt, és akkor már nem lehetett lemondani a koncertet. De azért azt is, hogy különösnek tartom, hogy az nem érdekes, hogy készül egy Ady-lemezem, vagy hogy a Balaton is kiadott egy CD-t, bezzeg az, hogy félreértettem valamit, az hatalmas tragédia. Na, ezt meg a klubrádiósok vágták ki.

MN: Azért az állami pénzekből működő Pesti Srácokat nem lehet egy kalap alá venni az ugyancsak állami erővel ellehetetlenített Klubrádióval, mely utóbbi szinte kizárólag a hallgatók támogatásából működik.

VM: Természetesen eszemben sincs egy kalap alá venni őket. De hiába közhely, attól még igaz, hogy mindannyian buborékokban élünk.

MN: A karantén ideje alatt a Hunnia Bisztróban adtatok közönség nélküli koncertet Kijárási tilalom címmel, ennek anyaga lemezen is megjelent. Raktárkoncertet vállaltatok volna?

VM: Nem tudom, mert szerencsére nem történt ilyen felkérés. Valószínűleg azt mondtam volna, hogy nem.

MN: Téged is padlóra küldött a karanténidőszak?

VM: Nem éltem meg tragédiaként. Hiányoztak persze a húszezer forintok egy-egy koncert után, de szeretek otthon lenni. Sokat olvastam. Nagyjából az történt velem, mint bárki mással.

MN: Tavaly jelent meg Ady-lemezed. Tervezed, hogy más költőket is megzenésítesz?

VM: Mostanában gyakran olvasok Petrit és Pilinszkyt is, de azt hiszem, hozzájuk inkább valamiféle atonális zene illene, nem lenne elég három moll akkordot egymás mellé rakni. Szeretek zongorázni és sok verset olvasok… Petőfi mindig nagyon fontos volt nekem, nézegetem a verseit, és majd ha tényleg eszembe jut valami, akkor azt megcsinálom. De semmiképp sem programszerű ez a számomra.

MN: És a Balaton együttes?

VM: A zenekar most jó állapotban van, jók a zenészek, szeretünk és tudunk együtt játszani. Nekem ez a legfontosabb, mivel én azért állok színpadra, hogy zenélhessek. Nagyon fontos, hogy kéthetente fellépünk a Hunnia Bisztróban, sőt azt hiszem, ez a legfontosabb, amit csinálok, mivel azt gondolom, hogy a zenélésnél nincsen nagyobb közösségképző erő, mert akik ott vannak, azokkal egyszerre történik valami.

Ott torony volt...

Akik ismerik a Balaton együttest, egyből Víg Mihály egyik legismertebb száma ugrik be a cím hallatán. Minden bizonnyal ez indokolta, hogy a zeneszerző életéről szóló portréfilm címe is ez legyen, ám akik nem ismerik a dalt, azoknak előbb jutna az eszünkbe erről például az erdélyi falurombolás. Ráadásul Víg kimagasló zeneszerzői, előadóművészi és költői munkássága aligha tehető múlt időbe.

Azzal persze nincs baj, hogy Kécza András portréfilmje elsősorban a múltat idézi, pontosabban a múltat idézteti fel hősével. A rendező a legegyszerűbb utat választotta azzal, hogy leültette a 65 éves Víg Mihályt a kamera elé, és arra kérte, hogy mondja el, mondja fel az életét. Víg pedig felmondja. A több ülésben felvett másfél órás monológot csak rövid video- és filmrészletek, koncertfelvételek, illetve zenével aláfestett családi fotók szakítják meg olykor-olykor, így akit érdekel és magával ragad az elbeszélés, annak végig leköti a figyelmét. Akinek viszont csak felületes ismeretei vannak a zeneszerzőről, a korról, vagy egyáltalán nincs képben, annak elviselhetetlenül hosszú film az Ott torony volt, és okkal emlékeztetheti az olyan régi vágású tévériportokra, amelyeket egykor – a 20. század végén – szakmányban gyártott a Magyar Televízió.

 

Mindez azért sajnálatos, mert Víg Mihály élete szerteágazó, valóban bővelkedik drámai fordulatokban. Így hát másfél óra alatt is legfeljebb egy leltárt kapunk, érdekes, megrázó, tragikus részleteket, eminens módon sorra véve majdnem mindent. Legyen szó a gyerekkorról, a Balaton együttesről, a Hit Gyülekezetéről, Tarr Béla filmjeiről, mindenre jut egy kis reflektorfény, sőt azokra a Víg Mihályra valaha nagy hatást gyakorló emberekre is, mint például Bódy Gábor filmrendező, Lukin Gábor, a Trabant együttes zeneszerzője, vagy a lassan feledésbe merülő Dixi (Gémes János) őrült figurája. Talán szerencsésebb lett volna egyvalamire koncentrálni, és abból filmet készíteni, így viszont szerencsésebb lett volna, ha több a zene, ha Bódy és Víg Kígyó című fantasztikus klipje végig benne lenne, ha Gazsi Zoltán nyolcvanas években készült videóiból többet láthatnánk, és Tarr Béla filmjeiből sem az unásig ismert részleteket mutatnák.

De így is örömteli az Ott torony volt bemutatása, sőt már az is, hogy egyáltalán elkészülhetett, hiszen 2022-ben lassan ott tartunk, hogy minden olyan kulturális produkciónak csak örülni lehet, amely mögött nem a magyar kormány kultúrfelelősei állnak. Kécza András filmje ilyennek tűnik.

Forgalmazza szeptember 1-jétől a Kontra és a Cirko Film

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk