Lemez

Vissza a diliházba

Kasabian: For Crying Out Loud

Zene

Sergio Pizzorno, a Kasabian dalszerző-gitárosa 2016-ot élete legjobb éveként emlegeti.

Tavaly vette feleségül régi szerelmét, két gyermekének édesanyját, kedvenc csapata, a Leicester City pedig óriási meglepetésre megnyerte a Premier League-et. Tom Meighan énekes viszont borzalmas évet zárt: meghalt egy közeli barátja, szakított a barátnőjével – nekik egy gyerekük van. Állítólag az húzta ki a gödörből, hogy Pizzorno 12 olyan dalt írt az új albumra, ami valósággal felvillanyozta őt, pedig már az idegösszeomlás szélén állt. „Ez a lemez mentette meg az életemet” – nyilatkozott mostanában lépten-nyomon az énekes. De valóban a borzasztó borítóval ellátott For Crying Out Loud lenne a legjobb lemez az amúgy elég nívós diszkográfiában?

A Meighan–Pizzorno-kettősnek részben az volt a szándéka, hogy felrázza az egyre jobban elsekélyesedő gitárzenei színteret. A dalokat a saját, The Sergery névre hallgató stúdiójában elsősorban gitáron írta Pizzorno, elektronikát jóval kevesebbet kapunk, ambíciót viszont – ahogy azt már említettük – annál többet. De ez sajnos nem elég ahhoz, hogy a For Crying Out Loud kiemelkedő legyen, túl sok rajta a töltelékszám, bizonyos dalokra többszöri meghallgatás után sem emlékszik az ember. Persze vannak fülbemászó darabok is. Az Ill Ray (The King) valóban olyan, mint a Daft Punk és a Nirvana törvénytelen gyermeke, a részben focis ihletésű Put Your Life On It a Kasabian első igazi szerelmes száma, de szintén nem rossz a fütyülős Sixteen Blocks, valamint a nyolc percet is meghaladó Are You Looking For Action, ami tökéletesen alkalmasnak tűnik a ráadás előtti koncertblokk lezárásához. A legemlékezetesebb dal azonban a You’re In Love With A Psycho, aminek a videoklipje az Eminem-féle The Real Slim Shadyhez hasonlóan egy diliházban játszódik – ezzel pedig a Kasabian a West Ryder Pauper Lunatic Asylum album után visszatér az elmegyógyintézet tematikához; simán lehet, hogy a dalt Meighan mentális összezuhanása ihlette, és igazán örömteli, hogy dalszerző barátja az új lemezzel kihúzta őt a pácból. Már csak azért is, mert a For Crying Out Loudnak ez az extra töltete adja a (b)romantikáját. Ha ezt kivesszük belőle, egy kevésbé izgalmas albumot kapunk, ami persze egyáltalán nem veszélyezteti a zenekar pozícióját. Biztosak lehetünk abban, hogy a Kasabian az idén is emlékezetes koncertet ad a Szigeten.

Columbia/Sony, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.