Lemez

A méhkirálynő

Blondie: Pollinator

Zene

1976, a Blondie című első Blondie-album éve a születési évem is, de anya csak a 80-as évek elején kattant rá, ahogy oly sokan Magyarországon. Mint minden magára valamit adó fiatalasszonynak, neki is bejött a nálunk diszkókirálynőként tálalt amerikai szőkeség, úgyhogy ő is beblondult, volt fehér pántos rucija is, mint Debbie Harrynek a Parallel Lines borítóján (az 1978-ban megjelent albumot 1982-ben árulták Magyarországon – a szerk.), aztán a nappali közepén énekelte, hogy úú, áá.

A rajongás tehát nem új keletű, de nem szégyellem, ahogy az azóta is tartó elfogultságot sem: Debbie lenyűgözött mindig, lenyűgöz ma is, elég csak ránéznem. Bárki bármit mond, negyven év alatt sem vált felejthetővé, nem vált cikivé, mint oly sok énekes kortársa. Pedig a show ugyanaz – ahogy ezt 2014-ben Budapesten is láthattuk –, mint a 70-es évek végén, csak éppen halvány, de azért jól kivehető idézőjelek között.

Három év után most újra itt van egy új lemez ugyanerre a rugóra, noha Debbie tavalyelőtt a hetvenet is betöltötte. Ennek ellenére az album címéről – „beporzó” – elsőre az ugrik be, hogy ezek szerint a Blondie (vagyis a zenekar) a kaptár, ahol a tagok szorgos kis méhecskék, akik munkájukkal hozzájárulnak a műfaj elpusztíthatatlanságának illúziójához. Vagy éppen azt demonstrálja, hogy ők a virágok, akik hagyták magukat új energiákkal feltölteni, s ezáltal megtermékenyülni? Azt hiszem, leginkább az oda-vissza hatást akarja kifejezni a cím, az üzenet pedig az, hogy „hatunk és hatnak ránk”. Ennek jegyében gondoskodtak arról is – sőt, főleg arról –, hogy ne feledkezzünk meg a beporzás különleges módjáról, az „önmegporzásról” sem, noha ezt a növények többsége igyekszik elkerülni. Ezzel elsősorban arra utalnék, hogy a számok egy része erősen emlékeztet, visszautal, visszakacsint. Jó esetben egy régi Blondie-számra – a Long Time egyenesen a Heart of Glass folytatása lehetne –, rosszabb pillanatokban a borzalmas 80-as évekre, a Fun refrénjét mintha Dieter Bohlen írta volna…

„Legyen egy kis melódia a dalokban” – sűrítette Blondie titkát egy mondatba az énekesnő az új lemez kapcsán, az egykori élet- és örökös szerzőtárs Chris Stein gitáros viszont azt hangsúlyozta, hogy nem akart modernkedni, nem akarta elektronikával túlpakolni a dalokat, bár ezt kár is volt mondania… Az is a régi, szép időket idézi, hogy a lemezt jórészt élőben vették fel a híres Magic Shopban, abban a stúdióban, ahol David Bowie utolsó két albumát is rögzítették. (És ahol ez a Blondie-lemez volt az utolsó felvétel záróra előtt.)

Ráadásul jelentős vendégjárással készült a Pollinator. A kedvencem a My Monster, amit a The Smiths egykori gitárosa, Johnny Marr direkt a zenekarnak írt, de a táncos Already Naked, a csaknem 7 perces Fragments, ami a kanadai An Unkindness (Adam Johnston indie dalszerző-énekes) dalának feldolgozása, no meg a Sia- és a The Strokes-tag Nick Valensi közreműködésével készült Best Day Ever is fantasztikus. Nem beszélve a lemezindító Doom or Destinyről, ami kapásból sláger, igazi odacsapós, punkos, lendületes szerzemény, ráadásul olyan legendás vendégművészekkel, mint Joan Jett és Laurie Anderson! És hát vannak, amik kevésbé jönnek be, épp azok, amiket a nemzetközi kritika a legtöbbre tart: a már említett Fun, vagy a torzított énekes Gravity, amit Charli XCX pop-punk díva írt, minden bizonnyal egyfajta tisztelgésként méhkirálynő-példaképe előtt.

Debbie Harry hangja még mindig jellegzetes, senkiével össze nem téveszthető, de olykor már kihallani belőle Marianne Faithfull torokmélyi recsegését, és hozzá bizony hasonló szívfacsarást is, ami nem éppen a popslágerek sajátja. (Más lapra tartozik, hogy Faithfull hangja már vagy harminc éve ilyen, a nála egy évvel idősebb Debbie viszont csak most ért ide.) Az természetes, hogy az évekkel „vékonyodott” Harry harsányan telt, vérbő hangszíne, lekoptak izgalmas rétegek, amit pár dalban hangszínkorrekcióval és idegesítő effektekkel próbáltak orvosolni, zavaróan és feleslegesen. A legfájóbb veszteség mégis az a csak rá jellemző kétértelmű és szexi árnyalat, amit szintén elrabolt az idő. Az a kis zönge, csiklandozás, ami lúdbőröztet.

Miközben ezt írom, tudom, hogy mekkora igazságtalanság számon kérni ezt egy előadótól. Nemrég egy fantasztikus magyar énekesnő írta ki az üzenőfalára, hogy úgy látja, nincs kereslet a negyven feletti énekesnőkre, hát kéri, most jöjjenek őt meghallgatni. Nos, valóban kevesen vannak, akik szépen bele tudtak öregedni a szakmába, akik megtalálják azt, ami jól áll nekik, és megint csak Faithfull-lal tudok előhozakodni. De ez csak akkor működhet, ha autentikusak tudnak maradni a régi-új szerepben, ha nem játsszák azt, hogy felettük nem szálltak el az évek. Ezen a tizenegyedik 11 számos Blondie-lemezen – minden hiba ellenére is – sikerült a csoda. (Nem nagy csoda, de épp ettől a kicsitől nem billen szánalmasba a mű.) Nem érzem a csináltságot, nem érzem a fogcsikorgatós, megjátszós ráncelfedést. Sőt, bizonyos daloknál az egzisztenciális kérdésfelvetések tükrében az őrült táncot átszínezi valami torokszorító, például amikor a Fragmentsben az énekesnő új élet kezdésére buzdít, majd fájdalmasan belülről feltör: „Do you love me now?” Különös fénybe vonja a tagok életkora az új albumot, ami inkább összegzés, mint késői forradalom. „Egy tradicionális Blondie-albumot akartunk csinálni, ami úgy hangzik, mint a korábbi munkáink” – nyilatkozott kedvenc szirénem, és ezt a vállalást a zenekar becsülettel teljesítette.

BMG, 2017

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.