Lemez

A méhkirálynő

Blondie: Pollinator

Zene

1976, a Blondie című első Blondie-album éve a születési évem is, de anya csak a 80-as évek elején kattant rá, ahogy oly sokan Magyarországon. Mint minden magára valamit adó fiatalasszonynak, neki is bejött a nálunk diszkókirálynőként tálalt amerikai szőkeség, úgyhogy ő is beblondult, volt fehér pántos rucija is, mint Debbie Harrynek a Parallel Lines borítóján (az 1978-ban megjelent albumot 1982-ben árulták Magyarországon – a szerk.), aztán a nappali közepén énekelte, hogy úú, áá.

A rajongás tehát nem új keletű, de nem szégyellem, ahogy az azóta is tartó elfogultságot sem: Debbie lenyűgözött mindig, lenyűgöz ma is, elég csak ránéznem. Bárki bármit mond, negyven év alatt sem vált felejthetővé, nem vált cikivé, mint oly sok énekes kortársa. Pedig a show ugyanaz – ahogy ezt 2014-ben Budapesten is láthattuk –, mint a 70-es évek végén, csak éppen halvány, de azért jól kivehető idézőjelek között.

Három év után most újra itt van egy új lemez ugyanerre a rugóra, noha Debbie tavalyelőtt a hetvenet is betöltötte. Ennek ellenére az album címéről – „beporzó” – elsőre az ugrik be, hogy ezek szerint a Blondie (vagyis a zenekar) a kaptár, ahol a tagok szorgos kis méhecskék, akik munkájukkal hozzájárulnak a műfaj elpusztíthatatlanságának illúziójához. Vagy éppen azt demonstrálja, hogy ők a virágok, akik hagyták magukat új energiákkal feltölteni, s ezáltal megtermékenyülni? Azt hiszem, leginkább az oda-vissza hatást akarja kifejezni a cím, az üzenet pedig az, hogy „hatunk és hatnak ránk”. Ennek jegyében gondoskodtak arról is – sőt, főleg arról –, hogy ne feledkezzünk meg a beporzás különleges módjáról, az „önmegporzásról” sem, noha ezt a növények többsége igyekszik elkerülni. Ezzel elsősorban arra utalnék, hogy a számok egy része erősen emlékeztet, visszautal, visszakacsint. Jó esetben egy régi Blondie-számra – a Long Time egyenesen a Heart of Glass folytatása lehetne –, rosszabb pillanatokban a borzalmas 80-as évekre, a Fun refrénjét mintha Dieter Bohlen írta volna…

„Legyen egy kis melódia a dalokban” – sűrítette Blondie titkát egy mondatba az énekesnő az új lemez kapcsán, az egykori élet- és örökös szerzőtárs Chris Stein gitáros viszont azt hangsúlyozta, hogy nem akart modernkedni, nem akarta elektronikával túlpakolni a dalokat, bár ezt kár is volt mondania… Az is a régi, szép időket idézi, hogy a lemezt jórészt élőben vették fel a híres Magic Shopban, abban a stúdióban, ahol David Bowie utolsó két albumát is rögzítették. (És ahol ez a Blondie-lemez volt az utolsó felvétel záróra előtt.)

Ráadásul jelentős vendégjárással készült a Pollinator. A kedvencem a My Monster, amit a The Smiths egykori gitárosa, Johnny Marr direkt a zenekarnak írt, de a táncos Already Naked, a csaknem 7 perces Fragments, ami a kanadai An Unkindness (Adam Johnston indie dalszerző-énekes) dalának feldolgozása, no meg a Sia- és a The Strokes-tag Nick Valensi közreműködésével készült Best Day Ever is fantasztikus. Nem beszélve a lemezindító Doom or Destinyről, ami kapásból sláger, igazi odacsapós, punkos, lendületes szerzemény, ráadásul olyan legendás vendégművészekkel, mint Joan Jett és Laurie Anderson! És hát vannak, amik kevésbé jönnek be, épp azok, amiket a nemzetközi kritika a legtöbbre tart: a már említett Fun, vagy a torzított énekes Gravity, amit Charli XCX pop-punk díva írt, minden bizonnyal egyfajta tisztelgésként méhkirálynő-példaképe előtt.

Debbie Harry hangja még mindig jellegzetes, senkiével össze nem téveszthető, de olykor már kihallani belőle Marianne Faithfull torokmélyi recsegését, és hozzá bizony hasonló szívfacsarást is, ami nem éppen a popslágerek sajátja. (Más lapra tartozik, hogy Faithfull hangja már vagy harminc éve ilyen, a nála egy évvel idősebb Debbie viszont csak most ért ide.) Az természetes, hogy az évekkel „vékonyodott” Harry harsányan telt, vérbő hangszíne, lekoptak izgalmas rétegek, amit pár dalban hangszínkorrekcióval és idegesítő effektekkel próbáltak orvosolni, zavaróan és feleslegesen. A legfájóbb veszteség mégis az a csak rá jellemző kétértelmű és szexi árnyalat, amit szintén elrabolt az idő. Az a kis zönge, csiklandozás, ami lúdbőröztet.

Miközben ezt írom, tudom, hogy mekkora igazságtalanság számon kérni ezt egy előadótól. Nemrég egy fantasztikus magyar énekesnő írta ki az üzenőfalára, hogy úgy látja, nincs kereslet a negyven feletti énekesnőkre, hát kéri, most jöjjenek őt meghallgatni. Nos, valóban kevesen vannak, akik szépen bele tudtak öregedni a szakmába, akik megtalálják azt, ami jól áll nekik, és megint csak Faithfull-lal tudok előhozakodni. De ez csak akkor működhet, ha autentikusak tudnak maradni a régi-új szerepben, ha nem játsszák azt, hogy felettük nem szálltak el az évek. Ezen a tizenegyedik 11 számos Blondie-lemezen – minden hiba ellenére is – sikerült a csoda. (Nem nagy csoda, de épp ettől a kicsitől nem billen szánalmasba a mű.) Nem érzem a csináltságot, nem érzem a fogcsikorgatós, megjátszós ráncelfedést. Sőt, bizonyos daloknál az egzisztenciális kérdésfelvetések tükrében az őrült táncot átszínezi valami torokszorító, például amikor a Fragmentsben az énekesnő új élet kezdésére buzdít, majd fájdalmasan belülről feltör: „Do you love me now?” Különös fénybe vonja a tagok életkora az új albumot, ami inkább összegzés, mint késői forradalom. „Egy tradicionális Blondie-albumot akartunk csinálni, ami úgy hangzik, mint a korábbi munkáink” – nyilatkozott kedvenc szirénem, és ezt a vállalást a zenekar becsülettel teljesítette.

BMG, 2017

Neked ajánljuk