rés a présen

Bellini utolsó operája

Némedi Csaba rendező

  • rés a présen
  • 2017. június 18.

Zene

rés a présen: Mit kell tudni A puritánokról?

Némedi Csaba: Annak ellenére, hogy A puritánok Bellini hattyúdala és az olasz bel canto egyik
leg­kiemelkedőbb alkotása, nem tartozik a standard repertoár elcsépelt darabjaihoz. Világszerte csupán öt különböző Puritánok-produkciót jegyeznek öt különböző városban és összesen 25 előadás erejéig.
A rendkívül hézagos és nem túl gazdag magyarországi recepciótörténetre vonatkozóan szeretném kiemelni azokat a koncertáns előadásokat, amelyeket Szűcs Márta művésznő szervezésében láthatott a publikum 1996-ban és 2003-ban a Magyar Állami Operaház színpadán. A bel canto operáknak sosem volt olyan erős szakmai lobbija, elfogadottsága, mint például Wagner zenedrámáinak.

rap: Milyen apropóból került most elő ez a mű?

NCS: Tele van az idei naptár évfordulókkal. Egyrészt a Reformáció 500. évfordulója volt az apropó, mert a Bellini-opera librettója foglalkozik a reformációval, vallási, ideológiai ellentétekkel, pontosabban az angol polgári forradalommal és az alkotmányos monarchia születésének időszakával. Viszont a konkrét történelmi hivatkozás ellenére sem beszélhetünk klasszikus történelmi operáról, mert a protagonisták személyes története mellett eltörpül ez a vetület. Továbbá az idén emlékezünk meg Maria Callas halálának 40. évfordulójáról. A görög származású drámai szoprán nemcsak Bellini vagy A puritánok esetében, hanem a teljes bel canto repertoár vonatkozásában olyan irreverzibilis reformfolyamatot indított el, amelyre korábban nem volt példa. Mondhatnám, hogy míg Luthernek sikerült az egyházat alapjaiban megrengetni és ezáltal egy globális reformfolyamatot elindítani, addig Maria Callasnak köszönhetjük a leg­újabb kori operareformokat, amelyek hatása, különösen az olasz romantika hősnőire vonatkozóan, napjainkig is érvényes.

rap: Hogyan kerül színpadra a mű?

NCS: A Müpának sikerült olyan kivételes szólistagárdát összeállítania, amiben a jelenkor kiváló külföldi és magyar énekművészei egyaránt megtalálhatók: Jessica Pratt vagy Kolonits Klára, Francesco Demuro, Bretz Gábor, Alexey Markov, Sebestyén Miklós, Szántó Andrea és Ninh Duc Hoang Long. Ez olyan szereposztás, ami a világ bármelyik pontján sikerre vinné Bellini kivételes nehézségű utolsó operáját.
A félig szcenírozott karakter alapvető adottsága a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben rendezett opera-előadásainak, hiszen a klasszikus színházi apparátussal szemben egy korszerű hangversenyterem koncertpódiumán kell színházi illúziót teremteni. Rendkívül rövid és intenzív próbaidőszak során kell olyan kreatív erőket mozgósítani, amire az említett közreműködők garanciát jelentenek. Az előadásokat Riccardo Frizza vezényli, aki korunk egyik legjelentősebb bel canto karmestere és egyben az ún. „korai Verdi-repertoár” szakértője.

rap: Mikor lesz a bemutató?

NCS: Május 18-án lesz a premier a Müpában, majd május 21-én egy repríz ugyanott. Május 22-én pedig a pécsi Kodály Központban vendégeskedik a produkció. A budapesti előadásokon a kiváló ausztrál bel canto specialista Jessica Pratt énekli Elvira szerepét, Pécsen a Magyar Állami Operaház vezető drámai koloratúrszopránja, Kolonits Klára. Mindkét előadás során megjelenik Maria Callas mint fiktív színpadi karakter, akit Popova Aleszja, a Magyar Nemzeti Balett prímabalerinája személyesít meg.

rap: Milyen rendezéseiddel találkozhat még a közönség?

NCS: Hűen az olasz bel canto korszakhoz, az idén nyáron Donizetti Az ezred lánya című vígoperájával folytatom színházi tevékenységemet az alsó-ausztriai Kirchstetteni Kastélyfesztiválon, ahol hetedik éve rendezek, valamint a programkialakításban is aktívan részt veszek. Július 29-én lesz a premier francia nyelven, számos tapasztalt operaénekessel és több fiatal tehetséggel a színpadon.

rap: Operarajongóként melyik énekes a kedvenced?

NCS: A múltban kalandozva legtöbbször Lucia Popp felvételeit hallgatom, aki számomra nem csak a 20. század egyik legsokoldalúbb énekművésze volt, hanem a tiszta és természetes éneklés szimbóluma is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.