Mivel a 2000-es évek közepére az amerikai mainstream popzene kizárólag farokméregetésre és seggrázásra korlátozódott, az évtizedfordulón nemcsak az olyan, paródiába illő szupersztárok eljövetele volt törvényszerű, amilyen Lady Gagáé vagy a willendorfi Vénusszá átoperált Nicky Minajé volt, de kellett valamiféle „ellenreformáció” is, ami természetesen a nosztalgiában öltött testet. A legkönnyebb dolga az aranytorkú Adele-nek volt, aki a hatvanas évek easy-listeningjének kissé megmalmozott változatával robbantott. A legnagyobb meglepetést viszont Lana Del Rey (sz.: Elizabeth Grant) felbukkanása okozta. Del Rey határtalan életuntsággal és az ezzel járó titokzatossággal egy évtizedekkel ezelőtti (még polaroid képeken és super 8-as filmeken megörökített) kisvárosi lány jelmezében testesítette meg az amerikai álmot és rémálmot, ráadásul világsikert hozó albuma a Born to Die címet viselte. Noha összes dalát mintha két – amúgy David Lynchhez kötődő – szám, a Blue Velvet és a Wicked Game ihlette volna, a legfeljebb kultalbumesélyes nyersanyagot viszont sikerült olyan bravúrosan hangszerelni és összekeverni, hogy a nosztalgia a legkorszerűbb hangzással párosult, és ez 2012-ben (micsoda idők!) tényleg megbolondította a fél világot! Az év végére Lana mosolytalansága már-már ikonikussá vált, az énekesnő pedig egészen mostanáig ezzel a védjeggyel járta egyre unalmasabb és modorosabb haláltáncát James Dean összetört Porschéjának a roncsain. Például 2013-as Tropico című rövidfilmjében Évaként bukkant fel a paradicsomban, de a szintén ott tanyázó Jézus, Elvis, Marilyn Monroe és John Wayne sem tudta megmenteni, hogy Ádám lerántsa őt a földi mocsokba. Del Rey amerikai mítoszos szereptévesztése 2014-es, „pszichedelikusnak mondott” Ultraviolence című lemezén csak fokozódott. A művet állítólag Anthony Burgess Gépnarancsa ihlette, de az album a kereskedelmi siker ellenére is legfeljebb annyira volt eredeti, mint egy New Yorkot ábrázoló IKEA-poszter. Akárcsak a következő lemez, a 2015-ös Honeymoon, amely ugyancsak nem volt bukás, ám azt azért nyilvánvalóvá tette, hogy az addig bevált beteges hangvétel tovább már nem fokozható.
Hogy ez Lana Del Rey számára is evidens lehetett, azt a most megjelent Lust for Life borítója bizonyítja egyedül. Az énekesnő teli szájjal mosolyog egy kisteherautó előtt, amelyről azonban tudni kell, hogyan ugyanaz a pickup, amelyik a Born to Die borítóján is látható. Nem véletlenül. Noha a cím Iggy Pop (és David Bowie) 1977-es, de a Trainspotting főcímdalaként befutó számát idézi, szó sincs ekkora távolságról a jelen és a múlt között, s persze akkora energiákról sem, amekkorák Iggy számában elszabadulnak. Ez a Lust for Life csupán öt évet megy vissza az időben, hogy nagyrészt újrahasznosítsa a Born to Die bevált kliséit. Előkerülnek a slágeres fordulatok, a hiphopalapok, olykor az autotune is, a Love, a Coachella – Woodstock in My Mind vagy a God Bless America – and All the Beautiful Women in it című számokat hallva olyan érzésünk támad, hogy csak véletlenül maradtak le a 2012-es lemezről. Az viszont újdonság, hogy elég nagy a vendégjárás. A címadó számban a kanadai énekes, The Weeknd kapaszkodik könnyedén, ő ugyanis férfi létére is olyan magas hangokat tud, hogy hozzá képest Del Rey csak búgócsiga a háttérben; ugyanez a helyzet a Fleetwood Mac lassan 70 éves énekesnőjével, Stevie Nicksszel, aki a Beautiful People Beautiful Problems című dalban nyújt sokkal emlékezetesebbet a főszereplőnél. Attól sem lesz jobb a helyzet, hogy a meghívott rappereknek, A$AP Rockynak és Playboi Cartinak sikerül a Summer Bummer című számot teljesen a saját képükre formálniuk, így az olyanná válik, mint egy közepes remix, úgyhogy Del Rey egyedül a Sean Ono Lennonnal énekelt duettből (Tomorrow Never Came) jön ki jól. Már amennyire jól lehet kijönni egy olyan számból, amelyet eleve úgy írtak meg, hogy legyen olyan, mint egy Beatles-dal.
Ennek ellenére a Lust for Life kifejezetten kellemes hallgatnivaló, a 16 szám többsége semmivel sem rosszabb, mint 2012 eget rengető slágerei. De azért ne felejtsük, ma már a Born to Die is csak egy lejárt lemez.
Polydor–Interscope, 2017
