"Olyan volt, mint amikor kisüt a nap" - írta egy brit kritikus a Stone Roses első lemezéről, "hirtelen minden színes lett" - sóhajtja egy doksiban Noel Gallagher, mikor a zenekarral való első találkozásról mesél. A nyolcvanas évek végére elsivárosodott brit gitárzenében revelatív erővel hatott a korai pszichedéliát és az acid house-t elegyítő Stone Roses feltűnése. Ian Brown majomszerű táncát a Top of The Popsban megannyi későbbi brit zenész figyelte tátott szájjal, s többen alighanem már a műsor végeztével utánozni kezdték. Legyen szó rave-eken elkábult fiatalokról vagy a zakós Phil Collinsoktól viszolygó, tanácstalan rockistákról - számosan megszólítva érezték magukat. A manchesteri színtéren felbukkanó Stone Roses kicsattanó önbizalommal, mogorva kiállással és tompán csillogó szemekkel tarolta le az angol popvilágot - s nem csupán a gitáros tánczene, az indie dance (vagy ahogy az NME hívta, a baggy) hamar elvirágzó öszvérműfaját definiálta és vitte a csúcsára (a Happy Mondays mellett), de a britpop héroszainak is utat tört és példát mutatott. Az első, öncímű lemezen nem is annyira a klubszíntérről importált grúvok, mint inkább a hatvanas éveket idéző harmóniák voltak a meghatározók - no, meg persze John Squire komplex gitárjátéka, Mani (basszus) és Reni (dob) masszív ritmusai és Ian Brown lebegő, távoli hangja, amelyek mai füllel hallgatva körülbelül épp annyira varázslatosan hangoznak össze ezen a kizárólag perfekt számokból egybeolvasztott albumon (producer: John Leckie), mint huszonhárom évvel ezelőtt.
Mindebből a varázslatból azonban vajmi kevés volt érezhető a Roses 96-os szigetes koncertjén. Megtépázott, elrongyolt banda érkezett Budapestre, John Squire és Reni nélkül, komor hangulatban. Régen oda volt már az egykori összhang - és az önbizalom is. Az első lemez viharos sikere után a banda évekig csak lemezkiadós pereskedéssel meg szolid botrányokkal múlatta az időt, Squire és Brown elkezdte utálni egymást, majd összebalhéztak a hiperaktív menedzserükkel, a főleg bankóktól hevülő Gareth Evansszel is (joggal: a nagyszájú exfodrász még a karácsonyi prémiumot is megtartotta magának). Végül öt év szarakodás után kijött a Second Coming című második lemez - de már más volt a közeg, az egykori rajongók (az Oasistől a Primal Screamen át a Blurig) uralták a piacot, és a kísérletezőbb anyag nem szólt akkorát, mint szerették volna. Már csak egy banda volt a Roses a többi közt, s ezt nehéz volt elviselni - Reni és Squire hamar ki is ugrott, nélkülük pedig fogatlan, döglődő oroszlánként vánszorgott fel a zenekar a Sziget nagyszínpadára. Jótékony homály fedi már e koncert részleteit, s inkább az érdemel szót, hogy utána Mani a Színház sátorban őrült buliban dülöngélt hajnalig, Brownt pedig reggel egy másik színpad alól kellett kihalászniuk a biztonsági őröknek - aztán a zenekar néhány hétre rá (végre) feloszlott.
Hogy mennyire jó döntés volt bedobni a törülközőt, az különösen a mából nézve látszik világosan - hiszen a hamvaiból tavaly októberben feltámadt Stone Roses tizenöt év pihenő után régi fényét idéző érdeklődés közepette, roppant gázsit kiérdemlő sztárbandaként térhet vissza a Sziget nagyszínpadára. Pedig nem jelent meg új anyag, s a tagok néha továbbra is veszekednek - ám az agónia emléke már rég szertefoszlott, a debütalbum deleje pedig még mindig eleven. A mai negyven körüliek generációjának Beatlese mára rocktörténeti klasszikussá nemesült, amit az is jól mutat, hogy az első lemezüket a Q vagy az NME rendszeresen kikiáltja minden idők legjobb albumának. (Pedig az utóbbiban annak idején csak hét csillagot kapott; "Egész jó. De nem több" - írta róla szegény Jack Barron.) A régi, örökbecsű felállás a dalokat kívülről zengő, örömgörcsben vonagló tömegek előtt játszik a reunió óta - s nincs okunk úgy hinni, hogy Budapesten más lesz a helyzet. Mert bár a zenekar repertoárja jószerével szűkös egy kétórás koncerthez, s állítólag Brown hangja sem lett az évekkel acélosabb, azért például az I Wanna Be Adored lassú nyitányának feldübörgő basszustémája alighanem továbbra is lúdbőröztető hatással fog működni a kavargó intró után, miként az I am the Resurrection (s kivált a refrénje) is sűrű és katartikus élménnyel kecsegtet - ráadásképp, ennyi év után.
Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 10., 21.30
| Batikolt évek - A Stone Roses és az elektronikus tánczene A Stone Roses feltűnése több szempontból is szerencsés pillanatban (hogy azt ne mondjuk: csillagórában) történt - egy kisebbfajta zenei forradalom közepébe csöppentek, amelyben meghatározó szerepet játszhattak, s eközben legalább annyi hatást gyakorolhattak az akkor születő zenékre, amennyi inspiráció őket érte kortársaik részéről. A trendformáló zenei színteret, melynek maguk is büszke tagjai lehettek, legalább 1988-tól kezdve Madchesternek hívta a kezdetben szokás szerint lelkes brit zenei sajtó. Nem csupán a Stone Roseshoz hasonlóan Manchesterből indult zenekarokat sorolta e név alá (az akkor már legendának számító New Ordertől kedve a Happy Mondaysen, Inspiral Carpetsen át a direktebb elektronikus tánczenében utazó 808 State-ig, illetve az abból kivált A Guy Called Geraldig), hanem jó néhány köröttük ügyködő dj-t, no meg egy egész zenei/szubkulturális hálózatot, amely a legendás helyi klub, a Hacienda körül forgott. A Hacienda volt az az alkimistaműhely, ahol találkozott a nyolcvanas évek indie popja és a dj-k által a tengerentúlról importált house meg a hiphop. S eme ihlető közegben el is hálták a műfajok nászát: a színtért hirtelen elárasztották azok a zenekarok, amelyek a csilingelő gitárok mellé a funkból és a diszkóból megismert dobképleteket társítottak. A recept alapján sorra születtek a sokszor 6-7 perces, eleve az önfeledt táncolásra született gitárzenék, melyekben sokszor már a dob és a basszus vitte a prímet (ennek azért léteztek vaskos előzményei - a nyolcvanas évek elejének new wave diszkó és punk-funk előadói részéről). Az 1988-as maxisláger, az Elephant Stone volt a Stone Roses első veretes hozzájárulása ehhez a vonalhoz, de talán ennél is beszédesebb, ha meghallgatjuk a zenekar egyik legfontosabb számát, a 89-es Fool's Goldot. A funkys dobtéma, a basszus által diktált hipnotikus groove és a wah wah pedál sűrű használatán alapuló gitárjáték együtt gyilkos és egyben örökzöld tánczenévé változtatják a számot (jellemző, hogy utóbb a remixőröknek, például az 1999-es újraértelmezést alkotó Rabbit In The Moon kollektívának, csak rá kellett erősítenie az eredetileg is meglévő elemekre). A Stone Roses örökbecsű dalai ezerrel harsogtak a szerelem jó két évig tartó, batikolt pólókban és "ekiben" tobzódó "második nyarán"; a hisztéria egyik záróköveként pedig a zenekar Spike Islanden, a brit vegyipar időközben rekultivált és rehabilitált szülőhelyén tartott, többek között Frankie Knuckles és Dave Haslam dj-zésével kísért koncertjét szokták emlegetni. Az elektronikus tánczene és a gitárzene nászán alapuló Madchester mozgalom lehanyatlott, de a metódus maga egyáltalán nem merült feledésbe. Mi több, magától értődő része lett a zenei köznyelvnek: a kilencvenes évek popslágereinek nem kis része így készült (még ha nem is oly ihletett stílben), az utóbbi évtized táncolhatóságot is előtérbe helyező gitárzenei előadói pedig inspirációikról szólva kedvtelve hivatkoznak a Stone Rosesra. A rockhangzást is asszimiláló, de alapvetően funkból, hiphopból és house-ból építkező tánczene (leánykori nevén big beat) pedig a kilencvenes évek végére ismét meghódította a táncparketteket - s ebben oroszlánrésze volt a közös munkát még Dust Brothersként az aranykor (no, jó: csak a rá következő ezüstkor) Manchesterében kezdő Chemical Brothersnek. Az már csak egzotikus adalék, hogy ekkor (2000-ben) megjelent egy - meg kell mondani: jórészt visszafogott, tiszteletteljes - SR-remixválogatás is, ami leginkább arról tanúskodik, hogy az eredeti zenék sokszor erősebbek és még utólag is inspiratívabbnak tűnnek, mint ama (mostanra már fenekestül felfordult) elektronikus zenei közeg, ahonnan akkor a remixőrök jöttek. |