Lemez

Megadeth: Super Collider

  • Soós Tamás
  • 2013. július 13.

Zene

Karriert rombolni csak nemtörődöm egoizmussal érdemes, ahogy Dave Mustaine is teszi. Az ön- és répafejű antiénekes, aki süvölvénykorában még heroinfüggő Hókuszpókként köpködte a világra a paranoid thrash metalt, manapság már csak blőd, összeesküvés-mániás nyilatkozataival sokkol.

A Megadeth - ami a Metallica árnyékában lapuló örök másodikként segített belopni a mainstreambe a technikás thrash metalt, a 90-es években pedig annak lecsupaszított, hard rockosra fazonírozott variánsát - az évezredforduló után a középszer komfortzónájában tanyázott le. Négy évvel ezelőtt az Endgame pofozta vissza a helyes útra a bandát, hogy az újra David Ellefson basszusgitárossal összetákolt Th1rt3en megint visszacsempéssze a rádiókonform, de rakoncátlan rock 'n' roll szellemét a ritmikailag kifacsart thrash metalba.

A Super Collider viszont a zenekar szégyenlemezét, a Risket idéző rossz ízléssel szakítja meg a javuló tendenciát. Kicsontozott, lelketlen arénarockot dörmög a címadóban a síron túlról éneklő Ozzy Osbourne teljesítményét is alulmúló Dave, és az elavasodott rockközhelyek ízlésterrorját csupán elvétve enyhíti egy-két gyomrozós thrash 'n' roll dal (Kingmaker, Built For War). A lemez rogyadozik az ötlettelen riffektől, márpedig betonbontó gitártémák nélkül nem lehet metalt játszani. Sajnos Mustaine többnyire meg sem próbál: vagy a country-rock irányába tágítja a Megadeth univerzumát (The Blackest Crow), vagy cselló-, hegedű- és trombitamelódiákat tapaszt rockdalaiba - de fölöslegesen díszítget egy érdektelen talapzatot. A tajtékzó tirádák helyett gyermeteg kínrímekkel büntető Super Collideren a Thin Lizzy Cold Sweatjének átiratát azért nem sikerült elrontani, ami pár porlasztó thrash-zúzdával és David Draiman (Disturbed) vendégszereplésével együtt arra elég, hogy a lemez éppen csak befaroljon a "csapolt sörrel elmegy" vizeletlangyos kategóriájába.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk