Lemez

Megadeth: Super Collider

  • Soós Tamás
  • 2013. július 13.

Zene

Karriert rombolni csak nemtörődöm egoizmussal érdemes, ahogy Dave Mustaine is teszi. Az ön- és répafejű antiénekes, aki süvölvénykorában még heroinfüggő Hókuszpókként köpködte a világra a paranoid thrash metalt, manapság már csak blőd, összeesküvés-mániás nyilatkozataival sokkol.

A Megadeth - ami a Metallica árnyékában lapuló örök másodikként segített belopni a mainstreambe a technikás thrash metalt, a 90-es években pedig annak lecsupaszított, hard rockosra fazonírozott variánsát - az évezredforduló után a középszer komfortzónájában tanyázott le. Négy évvel ezelőtt az Endgame pofozta vissza a helyes útra a bandát, hogy az újra David Ellefson basszusgitárossal összetákolt Th1rt3en megint visszacsempéssze a rádiókonform, de rakoncátlan rock 'n' roll szellemét a ritmikailag kifacsart thrash metalba.

A Super Collider viszont a zenekar szégyenlemezét, a Risket idéző rossz ízléssel szakítja meg a javuló tendenciát. Kicsontozott, lelketlen arénarockot dörmög a címadóban a síron túlról éneklő Ozzy Osbourne teljesítményét is alulmúló Dave, és az elavasodott rockközhelyek ízlésterrorját csupán elvétve enyhíti egy-két gyomrozós thrash 'n' roll dal (Kingmaker, Built For War). A lemez rogyadozik az ötlettelen riffektől, márpedig betonbontó gitártémák nélkül nem lehet metalt játszani. Sajnos Mustaine többnyire meg sem próbál: vagy a country-rock irányába tágítja a Megadeth univerzumát (The Blackest Crow), vagy cselló-, hegedű- és trombitamelódiákat tapaszt rockdalaiba - de fölöslegesen díszítget egy érdektelen talapzatot. A tajtékzó tirádák helyett gyermeteg kínrímekkel büntető Super Collideren a Thin Lizzy Cold Sweatjének átiratát azért nem sikerült elrontani, ami pár porlasztó thrash-zúzdával és David Draiman (Disturbed) vendégszereplésével együtt arra elég, hogy a lemez éppen csak befaroljon a "csapolt sörrel elmegy" vizeletlangyos kategóriájába.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.