Lemez

Megadeth: Super Collider

  • Soós Tamás
  • 2013. július 13.

Zene

Karriert rombolni csak nemtörődöm egoizmussal érdemes, ahogy Dave Mustaine is teszi. Az ön- és répafejű antiénekes, aki süvölvénykorában még heroinfüggő Hókuszpókként köpködte a világra a paranoid thrash metalt, manapság már csak blőd, összeesküvés-mániás nyilatkozataival sokkol.

A Megadeth - ami a Metallica árnyékában lapuló örök másodikként segített belopni a mainstreambe a technikás thrash metalt, a 90-es években pedig annak lecsupaszított, hard rockosra fazonírozott variánsát - az évezredforduló után a középszer komfortzónájában tanyázott le. Négy évvel ezelőtt az Endgame pofozta vissza a helyes útra a bandát, hogy az újra David Ellefson basszusgitárossal összetákolt Th1rt3en megint visszacsempéssze a rádiókonform, de rakoncátlan rock 'n' roll szellemét a ritmikailag kifacsart thrash metalba.

A Super Collider viszont a zenekar szégyenlemezét, a Risket idéző rossz ízléssel szakítja meg a javuló tendenciát. Kicsontozott, lelketlen arénarockot dörmög a címadóban a síron túlról éneklő Ozzy Osbourne teljesítményét is alulmúló Dave, és az elavasodott rockközhelyek ízlésterrorját csupán elvétve enyhíti egy-két gyomrozós thrash 'n' roll dal (Kingmaker, Built For War). A lemez rogyadozik az ötlettelen riffektől, márpedig betonbontó gitártémák nélkül nem lehet metalt játszani. Sajnos Mustaine többnyire meg sem próbál: vagy a country-rock irányába tágítja a Megadeth univerzumát (The Blackest Crow), vagy cselló-, hegedű- és trombitamelódiákat tapaszt rockdalaiba - de fölöslegesen díszítget egy érdektelen talapzatot. A tajtékzó tirádák helyett gyermeteg kínrímekkel büntető Super Collideren a Thin Lizzy Cold Sweatjének átiratát azért nem sikerült elrontani, ami pár porlasztó thrash-zúzdával és David Draiman (Disturbed) vendégszereplésével együtt arra elég, hogy a lemez éppen csak befaroljon a "csapolt sörrel elmegy" vizeletlangyos kategóriájába.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.