Lemez

World music: a Balkán

Zene

most kitüntetett figyelmet kap, de azért ne nyugtalankodjunk. A lerágott csontokat elkerüljük. Ez itt a klezmeres, mediterrán, latin kiadás.

Dobranotch/Dobranocs 20 Years 1997-ben, amikor a Dobranotch/Dobranocs trió Nantes-ban megalakult, biztosan csak azt tudták a tagjai, hogy meg kellett lépniük Szentpétervárról, a sorozás elől. Egy foglalt házban laktak, autóstoppal közlekedtek, és az utcán meg a kocsmákban kalapozva muzsikálták össze a betevőt. Kelta dallamokkal kombinálták a zsidó népzenét, de egyébként minden­evők voltak, ahogy az a nyitott, emigráns folk-körökben dukál. Míg haza nem tértek az ezredfordulót követő években… 2001-es keltezésű Stob Dusa Razvernulasz albumuk az orosz és a balkáni népzene ötvözésén iparkodott, aztán átszerveződött a csapat, és mélyebbre hatolt a klezmerben. A legmélyére, mondhatni.

Az eredeti felállásból már csak a hegedűs Mitya Hramsztov van jelen, de ettől még a 20. évfordulós című válogatás fölöttébb egységes benyomást kelt. Sőt. Talán előnyére is válik az a változatosság, amit egy-egy breton vagy ukrán, vagy közel-keleti kaland emléke hozott. Hiszen a Dobranocs világa amúgy meglehetősen „egysíkú”, más kérdés, hogy éppen ezt szeretjük benne. Hogy rogyásig tánczene; mintha valami permanens menyegzőbe csöppentünk volna. Hét album színe-javát tartalmazza ez a kompiláció, olyan „slágerekkel”, mint a Du Host című (Rammstein-feldolgozás), és olyan hírességek közreműködésével, mint Frank London és Psoy Korolenko. Koszos, vad, régi vágású, és mégis, valahogy tök frissnek tetsző klezmer ez, az európai színtér élvonalából. (CPL-Music, 2018)

 

 

 

 

BandAdriatica: Odissea Az olasz Band­Adriatica azzal a vággyal szállt tengerre 2000-ben, hogy „eltévedjen”, és aztán kifújja magából megrázkódtatásait. Az Adria mélyére hatolva különleges kincseket talált, köztük a saját hangját, ami változatos színezetével összetéveszthetetlenné tette a balkáni és olasz rezesek frontján. De miután az albán, a montenegrói és a horvát partvidékből kiszippantotta a magáét, tovább kellett hajóznia, különben ugyanazt fújhatta volna tovább…

A 2015-ös Babilonia című lemez már azt tanúsította, hogy a BandAdriatica átevezett a Földközi-tengerre, és jócskán feltöltődött az észak-afrikai és közel-keleti tradíciókból. Az idei Odissea pedig azt tükrözi, hogy minél távolabb keveredett a Salentói-félszigettől, annál meggyőzőbb és élvezetesebb a kalandozása. Ez a banda már nagyon messzire szakadt a déli rezesek mulatságaitól. És bár fújnak benne szép számmal – meg hát nem is akárhogyan –, a dögösségét és markáns tartását a gitároknak és a dobnak köszönheti. Már-már rock, mondanám rá, csak hát éppen arról szól a sztori, hogy ne erőlködjünk a skatulyákkal meg a határokkal. Inkább teremtsünk új mítoszokat! Még akkor is, ha nem garantált a hazatérés. (Finisterre, 2018) 

 

 

 

 

 

Jaro Milko & the Cubalkanics: Zivot Jaro Milko Svájcban született 1978-ban, miután a szülei leléptek Csehszlovákiából. Komoly iskolákban tanult klasszikus gitározni, aztán magába szívta a punk, majd jött a balkáni hullám, szóval kissé megzavarodott.
A Strange Fruit nevű bandában avantgárd jazzt, a Prekmurski Kavbojciban pedig gipsy swinget játszott, à la Django Reinhardt. Ezek után a csajával Kubába látogatott, ahol megszállta egy újabb mánia. Az egy dolog, hogy a kubai zene, de éppen olyan szocialista relikviákba botlott, mint amiket a szülei képein látott hajdanán. Végül a cumbia került képbe, amikor a kultikus Firewater együttes gitárosaként az USA-ban turnézott. Egy cumbiaválogatás pörgött a turnébuszban, az okolható ezért.

Hát ezekből kéne összegyúrnia a maga külön bejáratú világát, gondolta Milko úgy 2010 körül. Ez a személyes birodalom a Cubalkanics nevet kapta, és 2014-ben a Cigarros Explosivos! című albummal debütált. Immár magára vethet, aki elmulasztotta, de semmi vész: az idei Zivot még jobban sikerült. A balkáni–kubai–cumbia mixtúrába belecsepegtettek egy adag török pszichedéliát, és végül addig forgatták szörfben, míg be nem tépett a teljes társulat. Márpedig szép számmal jeleskedtek a felvétel során. Többek közt Tod A és Nimrod Talmon a Firewaterből, Stefano Iascone a Figli di Madre Ignotából. Egy szó mint száz, a világ minden fertályáról. Ám ez a legkevesebb. Ami a lényeg: ez a tizenkét szám úgy fest, mintha mindig is együtt játszottak volna ilyen súlyos könnyűzenét. És mintha mindig is egy tőtől fakadt volna a kubai–balkáni–török–izraeli… Nincsen ebben semmiféle agyas kitaláció. Jana Kouril – Milko neje – pedig úgy énekel, akár egy underground angyal. Csupa lélek és csupa élet – ahogy az album címe mondja csehül. (Jasha! Records, 2018) 

Neked ajánljuk