Nelia Safaie: Songs from Lands of Silence Arra is gondolhatnánk, hogy valami robbanás kavarta fel az iráni kultúrát, hiszen az elmúlt másfél évben három teheráni énekesnő is nemzetközi szenzációt keltett, noha az 1979-es iszlám forradalom óta nem volt arra példa, hogy egy énekesnő szólóalbumra vetemedjen. Hát akkor most mi van?
Nos, jobbára minden a régi, de azért körvonalazódott némi fény az alagút végén. Más kérdés, hogy a vége Norvégiában van… A három szenzáció hátterében ugyanis az ottani Kirkelig Kulturverksted (KKV) lemezkiadó áll, amelynek főnöke már vagy tizenöt éve gondozza a híres Mahsa Vahdat lemezeit. Mahsa 2016-ban arra is rávette, hogy egy albumon bemutathassa tanítványait – így láthatott napvilágot a Songs in the Mist című válogatás. Akkora visszhanggal, hogy a norvég külügyminisztérium támogatásával bővíteni lehetett a KKV-kiadványok körét, összehozva Mahsa Vahdat és a Kronos Quartet közös dobását (Placeless), illetve (az említett válogatáson feltűnt) Ooldouz Pouri és Nelia Safaie debütáló korongját.
Ennyit az előzményekről, bocs, hogy ilyen hosszasan. Mégis kellett, hiszen közös tőről fakad a három – amúgy sajátos ízű – produkció. Miközben Pouri keserédes azeri tangóval szorongatja szívünk, Vahdat klasszikus szúfi költők verseire ír megrendítő zenét, és most itt van Safaie egy olyan zenekarral, amelynél a világ(zene) legtermészetesebb módján fonódik össze az archaikus perzsa és a kortárs nyugati hagyomány. Övé a zene, övé a szöveg, és övé a remény, hogy egyszer egy igaz holnapra ébredhet „a csend országa”. Kérdés, persze, hogy meghallják-e arra az énekét… Jó lenne, ha… A hang gyönyörű, a darabok súlyosak és emelkedettek, abból a ritka fajtából, amikor az isten sem tudja, hogy a mennyben vagy a pokolban jár. (Kirkelig Kulturverksted, 2019)
alá
Jaakko Laitinen & Väärä Raha: Börek Nem kenyerem a Balkán, kissé ráuntam. De ha nagyon muszáj, hajlandó vagyok némi rugalmasságot tanúsítani, kivált a nem balkáni Balkán frontján. Itt van például a skandináv Balkán-színtér! Ha Dánia, akkor a Tako Lako, ha Finnország, akkor pedig a Jaakko Laitinen & Väärä Raha, egyenesen a jeges Lappföldről. Manapság ugyan Helsinkiben tanyáznak, de ez a legkevesebb egy olyan társaság esetében, amely testben, lélekben és zenében állandóan úton van. A zenekart alapító Jaakko amúgy a szegedi egyetemen is tanult, és mélyen magába szívta a magyar cigányzenét, még egy Ando Drom-dal feldolgozásába is belekezdett, csak nem járt sikerrel.
Na de a Balkánnal simán boldogult! Ezt a Väärä Raha tízéves fennállása alatt öt remek album és sok száz fellépés igazolja, az utóbbit „Finnország legvadabb bulizenekaraként” abszolválva. Mondjuk, a vér nem folyik, de nincs apelláta, erre a bandára könyörtelenül táncolni kell.
Ami pedig a méltó talpalávalót illeti, azon a balkáni és az orosz cigányzenék mellett közel-keleti, jiddis és latin befolyás is tetten érhető, nem beszélve a foxtrottra hajazó helybéli humppáról. Jaakko ízes finn énekét tetézve a trombita szárnyalása emelhető ki, de ne bajlódjunk a részletekkel: úgy, ahogy van, igazán komolyan mulatságos az album. És viszont. (Playground Records, 2020)
Sam Lee: Old Wow Öt év telt el azóta, hogy Sam Lee előző lemeze kijött. Hogy ez alatt zenei világa nagyot fordult volna, azt nem mondanám; legalábbis nem akkorát, mint amekkorát maga a világ fordult a klímakatasztrófa árnyékában. Kihívásnak persze éppen elég ez egy olyan alkotó számára, aki gyerekkorától csügg a természet szerelmén. A kisiskolás „erdei táboroktól” kezdve addig a „terepmunkáig”, amit a skót Stanley Robertson vándorló társulatában folytatott négy esztendőn át. A korábban antropológiával, vizuális művészettel és burleszk tánccal foglalkozó Sam ott tanulta meg, hogy a népdalok lelkéhez nem a szakirodalomban, hanem az adatközlők életén át vezet az út. És amióta mesterét (2009-ben) elvitte egy szívroham, ő gondozza tovább Stanley ötszáz évre visszatekintő daloskönyvét.
Ha innen nézzük, Sam munkássága mélységesen tradicionális. Ám ahogy a dalokat tálalja, annak semmi köze semmiféle hangszeres hagyományhoz, már csak azért sem, mert eredetileg kíséret nélkül énekelték. Sam inkább abban utazik, hogy „felforgassa” az angol népzenei hagyományt, és erre úgy képes, mint senki más: hihetetlenül autentikusan.
Varázslat, mágia, és így tovább – ennél alább ritkán adják a róla szóló tudósítások. Egy olyan zenekar élén, amelyben egy húron pendül az ukulele, a koto, a cselló, a bőgő, a hegedű és a gitár, de még a francia kürt is. Ahogy megszólalnak, az jobbára úgy fest, mint valami gyökértelen kamaramuzsika, talán ezért is üt akkorát új albumán a fölöttébb rockos Lay This Body Down, a Bad Seeds-rajongók gyönyörűségére. (És ha már rock, ne hallgassuk el: Bernard Butler gitározik a Suede-ből, és egy dalban pedig Elisabeth Fraser a Cocteau Twinsből is felbukkan.)
Hogy az Old Wow messze a legjobb Sam Lee-album, számomra egy percig sem vitás, és 2020-as viszonylatban is dobogós lesz, lefogadom. De szóljon csak bátran, ha ebben a vészterhes időben valaki ragyogóbb „sötétségre” talál! (Cooking Vinyl, 2020)
