Zoord: Zoord Kérem, jelentkezzen, aki hallott már a Zoord zenekarról! Ketten? Hát, ez nem az igazi! Bár meg kell mondanom, hogy idáig én sem… A kecskeméti Szilágyi Áron persze más tészta, ő régi ismerős, akár az Úzgin Űver vagy a Navrang zenekarokból, akár alanyi jogán, a világ egyik legrangosabb dorombolójaként. (Na jó, könnyű a dorombkészítésben párját ritkító Szilágyi Zoltán fiaként…)
Áron mellett a dobos Almási Krisztián és a hegedűs-citerás Drabant Béla alkotja ezt a triót, de egy-egy számba az énekes Méry Rebeka és a kavalos Lőrincz András is beszállt. Archaikus moldvai csángó népzenék feldolgozásait játsszák, ahogy még nem hallottam játszani sosem. Ebben nyoma sincs a táncházak rendjének és finoman pörgő modorának, ez olyan nyersen süt, akár a legdurvább rockzenekar. De legalábbis garázsfolk – hogy aztán a fal adja a másikat. Bizony, nemcsak felfedezésnek pompás ez a korong, de annak cáfolataként is, hogy a hagyomány terepén nincs új a nap alatt. Számomra akkor lenne száz százalékig tuti, ha egy-két körrel rövidebbek lennének a számai, bár érthető, hogy ami megvan, azt nehéz elengedni. És hát a Feteke című így is példaértékű. (Aural Records, 2016)
Aziza Brahim: Abbar el Hamada Könnyen lehet, hogy Aziza Brahim idén is minden díjat besöpör a világzenében. 2014-ben a Soutak című albuma három hónapig vezette a világzenei rádióslistát (www.wmce.de), hogy aztán „az év albuma” legyen; kiadójának, a Glitterbeatnek pedig WOMEX-díjat hozott. Decemberben a Müpa közönségét is levette lábáról a sivatagi blues, a latin-amerikai dalok és a nyugati popzene különleges elegyével.
Talán emlékszünk rá: az idén negyvenéves Aziza sorsa és művészete elválaszthatatlannak bizonyult a Szahara háborús konfliktusaitól. Miután a marokkóiak megszállták Nyugat-Szaharát, egy algériai menekülttáborban született, ahonnan később egy kubai kitérő után végül Spanyolországba emigrált. Ott végre az éneklésre koncentrálhatott, de nem simulhatott bele: az a megfélemlítettség és agresszió, ami az észak-mali polgárháborúban az énekesek ellen irányult, arra „kényszerítette”, hogy felemelje a hangját. Na de ennyit a Soutak előzményeiről – már csak azért is, mert az utóbbi másfél évben nem kellett a sivatagba utaznunk: a menekültek krízise Európa-szerte érintésnyi közelségbe került. Ha úgy tetszik: fal az egész…
Annak a pengékkel tűzdelt falnak pedig különleges érzékenységű lenyomata Aziza megindító éneke. Hogy az Abbar el Hamada fikarcnyival sem marad el a Soutak mélységétől és szárnyalásától, már az is kész főnyeremény. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy pusztán megismétlődött volna a csoda. Leginkább a nyugat-afrikai befolyások erősödése tűnik ki; még a mali bluesgitáros Samba Touré is tiszteletét tette egy számban. És ami még durvább: képtelenség úgy hallgatni ezeket a dalokat, hogy ne arra gondoljunk: van remény. Pedig, ugye, nincsen. (Glitterbeat Records, 2016)
Majorosi Marianna: Szerelmesnek nehéz lenni Majorosi Marianna, a Csík zenekar ragyogó hangú énekesnője 2004-ben készítette első szólólemezét, vagyis éppen azelőtt, hogy a Senki nem ért semmit című albumával a Csík zenekar felkavarta nép- és világzenei életünket. Ez akár részletkérdés is lehetne, de azért jobb, ha még véletlenül sem arra gondolunk, hogy ő is önállósul, ahogy azt csíkos kollégái teszik más-más megfontolásból. Gondoljunk inkább arra, hogy milyen zsigeri része a Csík-muzsikának az ő legasszonyibb melegséget árasztó éneke, és akkor minden kétkedés nélkül fogadhatjuk második – az asszonysorsokra fókuszáló – szólóalbumát, mellyel csupán pályafutása 20. évfordulóját ünnepelte meg.
Katonanótákon, indulókon és népzenéken át osztozik a bánatukban, úgy a korong kétharmadáig. Persze a későbbiekben sem lesz könnyebb a megidézett szerelmes asszonyok dolga, de a kortárs könnyűzenei darabokra (Lovasi András és Presser Gábor szerzeményeire) váltva – az egységes és kiváló hangszerelés dacára is – más színezetet kap a sztori. Az addig felemelő keserűségre árnyékot vet a megfelelni vágyás, a piaci biztonság. Semmi okom kételkedni abban, hogy Mariannához közel áll Lovasi és Presser világa, de mégis: mintha egy másik lemez kezdődne onnan, ami nem is annyira az övé, mint inkább a Csík zenekaré. Immár egy olyan zenekar sorsára reflektálva, amely a könnyűzenei feldolgozásaival emelkedett abba a magasságba, ahonnan életveszélyesnek tűnhet a zuhanás. (Fonó Budai Zeneház, 2015)
Trio Squelini & Ditta Rohmann: Furioso Szőke Szabolcs negyven éve kezdett gadulkán játszani, és a neve egyet jelent azóta ennek a bolgár hangszernek a kifejezőerejével. Nemcsak jellegzetesen keserű hangulatával, de azzal is, hogy egyszerre képes balkáni, arab és távol-keleti zeneiséget közvetíteni. Még messze ismeretlen volt a world music fogalma, amikor Szőke Szabolcs már nyakig gadulkában utazott, előbb a Kolinda, aztán a Makám & Kolinda, majd a Makám együttessel.
Zenekar zenekart követett, lásd Tin-Tin Quartet, Pangea, Ektar, Rubái, Szőke–Kallai–Váczi Trió, Szőke–Szalai Duó, míg a Trio Squelinihez nem érkeztünk. Ebben Szabolcs mellett Váczi Dániel szaxofonozik, és Szalai Péter kalimbákon játszik. Egy kis velencei tér a névadójuk, ahová Szabolcs visszajár muzsikálni. Ez a Furioso a második albumuk már, ezúttal a csellista Rohmann Dittával súlyosbítva, a tavalyelőtti Campiello után.
Arra a kifinomult, etnikus kamarazenére, amit a Trio Squelini művel, manapság egyre nagyobb igény mutatkozik a világban, az utóbbi hónapokban legalábbis egy csomó hasonló indíttatású produkcióba futottam. Hál’ isten. Szabolcsnak a kisujjában van ez a világ – más se volt ott világéletében. Az ilyen szigorú önazonosságban persze benne rejlik az önismétlés veszélye is, de ez a Furiosót nem veszélyezteti. Már a címében rejlő szenvedélynek is többféle formájával találkozhatunk: a harsány erőtől a kérlelhetetlen melankólián át az elképesztő ritmusokig. Öncélú mutatványoktól és bizonyítási kényszerektől mentes, ám roppant emelkedett órát kapunk tőle, melynek „egzotikus” hangszerelése mélyén ott lapulnak „mindennapos” elfojtott érzéseink. Éppen ideje szembenézni velük. (L. V. Records, 2015)
