A gondos műsor- és előadó-választásból a helyszíneket mindvégig zsúfolásig megtöltő közönség profitálhatott legtöbbet – elvégre a zeneszerzői születésnap nemcsak, talán nem is elsősorban az ünnepeltnek ajándék, hanem a közönségnek is. Erre pedig nagy szükség van, mert ha Kurtág-művek előadása itthon nem is éppen ritkaság, de a megérdemelttől és még inkább a szükségestől még mindig nagyon távol van.
„Sokan kidőltek mellőle”
Maga az ünnepelt, aki sosem volt karrierépítő típus, a kortárs zene csekély játszottságának problémáját firtató kérdésre korához is illő, tág szemléletű bölcsességgel válaszolt, mondván, egyrészt nem tudja az okát, másrészt minden megrendülés nélkül tekint a kiszámíthatatlan jövőbe, amikor talán őt is hosszú időre elfelejtik, mint Monteverdit, aztán esetleg újra előveszik majd. Zenéjének sorsa nem így érdekli, a hangjainak itt és most, az adott pillanatban kell úgy elhangzaniuk, ahogyan elképzelte őket. Ebből adódik habitusának egyik ellentmondása, az előadói szabadság és játékosság igénye és hirdetése egyrészt, a művek legapróbb részletekig és mélyrétegekig pontos eljátszásának megkövetelése másrészt. Akik műveinek vele való megtanulásában részesülhettek, vagy puszta szemlélőként hallhatták egy-egy nyilvános mesterkurzuson, mind tanúsíthatják ezt a kérlelhetetlen igényességet – ahogyan egyik nagy interpretátora, Csalog Gábor mondta, „sokan kidőltek mellőle”. Akik viszont nem dőltek ki, azok páratlan tanulási és művészi élményről számolnak be. Az a szigor, amivel fáradhatatlanul igyekszik azt kihozni az előadókból, ami az ő lelkében-fülében van, egyrészt saját küzdelmét is mutatja – a zeneszerző, a tanár és az előadó küzd egymással –, másrészt felbecsülhetetlen útmutatás és forrás az előadóknak.
Erre többen is utaltak, például Kocsis Zoltán, a „Kocsis Zoli hangjegyfüzete”, vagyis a Kurtág által neki készített kéziratos hangjegyfüzet bemutatásakor. Kocsis szokásos spontaneitásával mesélt és játszott a darabokból, felfedve azok keletkezésének – és olykor többszörös visszavonásának – történetét, de még inkább rámutatva azokra a sokszoros rétegekre, amelyekből akár a legegyszerűbb hangzások is épülnek. Kurtág az egyszerűség és az összetettség páratlan keveréke, vokális művei sokszor letisztult, esszenciális szövegekhez társulnak, melyek előadására azonban kevés énekes képes. Az általa elképzelt hangzás létrehozásának kínjait Simon Rattle, a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere is említette videoüzenetében egy sokatmondó félmondattal („those terrifying hours of chamber music coaching so many of us have been through”), de szép és valóban szívből jövő születésnapi üdvözlete a sok nagyszerű zenéért mondott köszönetet.
Az ünnepi hét egyik csúcspontja volt, amikor a közönség élőben láthatott egy rövid „coaching”-ot. Elhangzott ugyanis Kurtág készülő operájának prológusa Hilary Summers előadásában, eleve azzal a felvezetéssel, hogy a jelen lévő szerző csak nyugodtan instruálja az énekesnőt, ha valamit másképp szeretne. Így is történt. Kurtág először a helyéről, majd a színpadi zongora mellől, a rá szegezett tucatnyi kamera és fényképezőgép jelenlétéről tudomást sem véve atomjaira szedte a kis darabot, előjátszva és énekelve, magyarázva és javítva, leintve és dicsérve, újra és újra, magával ragadó intenzitással, elképesztő koncentrációval, míg az énekesnő végül megközelítette a szerző által elképzelt ideálist, és az valóban egészen más volt, mint az első interpretáció. Sokszorosan megszenvednek tehát az előadók egy Kurtág-darabért, ha maga Kurtág instruálja őket, de cserébe olyan mélységek birtokosai lehetnek és lehetünk, amelyeket nem is sejthettünk e nélkül.
„Mert ez új”
Az unoka, Kurtág Judit 2010 óta filmet forgat az opera születéséről, s ebből többek között éppen ennek a prológusnak a komponálását is láthattuk. Az operát, Kurtág első művét ebben a műfajban, Samuel Beckett Fin de partie című darabjára írja, a hosszú, különös, rengeteg szünettel szabdalt szövegből semmit sem kihagyva. Az eredetileg a Salzburgi Ünnepi Játékokra szánt darabot a Milánói Scala reméli bemutatni 2018-ban – a „mikor lesz kész, mennyi van meg belőle?” kérdésre ennél többet nem lehetett megtudni. Hogy miért csak most szánta rá magát az operára, arra Kurtág a szokásos azonnali, természetes nyíltsággal válaszolt: „Mert ez új. Féltem tőle. Nagy kihívás.” S hogy operájával megtagadja-e műfajbeli elődeit, azt is minden tétovázás nélkül cáfolja, mondván, hű marad az operai hagyományhoz, Monteverditől Muszorgszkijig.
Az ünnepi koncertsorozaton nemcsak Kurtág Judit készülő filmjéből vetítettek részleteket, hanem egy páratlan szépségű kis sorozatot is láthattunk, Kégl András BMC-ben készült felvételét, melyen Kurtág három Bach-átiratát játssza a Kurtág házaspár, vizuálisan is elbűvölően egyszerű, szinte meghatározhatatlan térben. A szűkebb baráti kör számára karácsonyi ajándékként készített felvétel már látható az interneten.
A születésnapi hét részeként elhangzottak zeneszerző-kollégák darabjai is, a szellemi rokonság és a tiszteletadás jeleiként. A külföldről érkezett vendégek között volt Alexander Pereira, aki 2014 óta a Milánói Scala intendánsa, valamint Manfred Eicher, az ECM Records hanglemezkiadó alapító-vezetője, aki Kurtág-összkiadást tervez.
Az ünnepi koncertek, kettő kivételével, a BMC-ben zajlottak; egy-egy estére a BMC kibérelte a Zeneakadémia nagytermét – ahol a koncert után Vigh Andrea rektor átnyújtotta Kurtág Györgynek az örökös professzori oklevelet, egyben mesterkurzus tartására kérve a szerzőt – és a Müpában a Fesztivál Színházat, ahol Juliane Banse és Keller András előadásában elhangzott a nagyszabású Kafka-töredékek. Kurtág fő műveit eljátszani egy születésnapi ünnepi hét alatt talán nem is cél, de egyebek között hallható volt A boldogult R. V. Truszova üzenetei és a Négy Ahmatova-költemény, egy válogatás a Játékok-füzetekből a Csalog Gábor köré gyűlt muzsikusokkal, sor került a Boulez 90. születésnapjára írt Petite musique solennelle magyarországi bemutatójára, és még a két eltérő zenei világot, más zenei felfogást képviselő apa és fiú, idősebb és ifjabb Kurtág György Olivier Cuendet-vel közösen írt műve is belefért.
És a zenén kívül és túl, vagy még inkább a zene által, megmutatkozott Kurtág legjellemzőbb sajátja, az az attitűd, sőt életmód, aminek egyetlen világító központja van: a zene.
