Jan Galega Brönnimann, Moussa Cissokho, Omri Hason: Dandoula Tala Afrikai hárfa (a továbbiakban: kora) nélkül nem lehet élni. A mandinka népek erről sokat tudnának mesélni, hiszen vagy nyolcszáz éve a kora az egyes számú tradicionális hangszerük, amelyről már a 14. században megemlékezett a marokkói Ibn Battúta. Egy szál korával megidézhető az a hallatlan mélység, ami a nyugat-afrikai muzsikákban rejlik, és nincs olyan érzés, amit ne tudna kifejezni. Továbbá nincs olyan hangszer, amelyhez ne tudna könnyedén hozzásimulni, így aztán ma korára vadászik boldog-boldogtalan, és egymásba érnek a korás kollaborációk. (E hasábokon is megemlékeztünk a csellista Vincent Segal és Ballake Sissoko, a gitáros Joe Driscoll és Sekou Kouyate, illetve a kelta hárfás Catrin Finch és Sekou Kouyate közös dolgáról.)
A svájci klarinétos Jan Galega Brönnimann a szenegáli Moussa Cissokhóval és az izraeli perkás Omri Hasonnal állt össze, s rukkolt ki immár a második albummal. Brönnimann korábbi dobásai ismeretlenek előttem, de játéka a jazznek azt a vonzó világát idézi meg, amely nem a vacsora mellé jár, viszont tele van frissességgel, fordulattal, energiával és szabadsággal. Cissokho ragyogó korás, és az énekhangja is mágikus, olyannyira, hogy egyenesen bosszantó, amikor egy-egy instrumentális darabbal rukkolnak ki. Határok nélkül – igazít útba a lemezük címe, és hát tényleg. Bár el tudom képzelni, hogy manapság ez többek számára rossz hír… (CPL-Music, 2020)
Damir Imamović: Singer of Tales Ennek a produkciónak – amely most az európai világzenei rádiós lista második helyén áll – az énekes Damir Imamović a legkevésbé ismert alakja. Producere, Joe Boyd annak a tizenegy világzenei gurunak az egyike, akik 1987 nyarán egy londoni kocsmában eldöntötték, hogy a továbbiakban world musicnak nevezik a kiadványaikon hallható folkos muzsikát (így a Muzsikásét is, amelyet a Hannibal Records élén Joe népszerűsített a világban). A hangmérnök Jerry Boys több Grammy-díjat tart a vitrinben, például a Buena Vista Social Club és Ali Farka Touré partnereként. Ami pedig a felállást illeti, a bőgős posztot Greg Cohen kapta, akinek Tom Waits, John Zorn, Ornette Coleman vagy Laurie Anderson lemezeiről ismerhetjük a nevét, de aki járatos az orientális világban, az a török Derya Türkannal (kemenche) és a bosnyák Ivana Đurić-tyal (hegedű) is találkozhatott már.
Persze, Damir sem kezdő versenyző, öt éve nálunk is járt Sevdah Takht nevű zenekarával a (Budapesten rendezett) WOMEX-en. Finom hangú és roppant elmélyült alak, aki bár híres zenészcsaládba született, kezdetben inkább a filozófiai tanulmányaira koncentrált. Cohennel és Türkannal Berlinben jött össze, majd meghívta őket a 40. születésnapjára rendezett szarajevói koncertre, és ezzel ki is pipálhatjuk a lemez előzményeit, dióhéjban.
Damir terepe, a sevdah a 19. században virágzott, afféle kávéházi muzsikaként. Átvészelte a 20. század megannyi pusztítását, sőt, a boszniai háború után reneszánsza támadt a fiatalok között. Maga a szó török eredetű és kettős jelentésű: a fekete epét és a reménytelen szerelmet egyaránt jól fedi. Hangoltságában a fadóval és a mornával rokon, vagyis az a lényege, hogy megszakadjon a szív.
A Singer of Tales darabjainak többsége tradicionális sevdah, megtoldva egy szefárd zsidó dallal, és végül Damir saját szerzeményével, amely annak a vágyának ad hangot, hogy Bosznia felülemelkedjen a nacionalizmuson. Amit a bőgő és a kemenche művel, az végig lenyűgöző, és ahogy kell, a szomorkás szív is megkapja a magáét, mégsem mondhatom, hogy részemről első hallásra szerelem. És hát a másodikra sem… Damir kirívó érzékenységű kamaramuzsikája könnyen megérintett, de aztán hiába vártam: nem rázott meg, nem ragadt magával. (Wrasse Records, 2020)
Edikanfo: The Pace Setters Megint a lemez producerével kezdhetem… Brian Eno a neve, és egészen elképesztő életmű áll mögötte, a korai Roxy Musickal, az ambient megteremtésével, David Bowie, John Cale, a Talking Heads és sokak támogatásával. A Talking Heads-et ő taszigálta az afrikai ritmusok felé, a Remain in Light album nagy gyönyörűségére.
Enóra nagy hatással volt Fela Kuti afrobeatje, így örömmel fogadta, amikor egy ghánai menedzser meghívta egy fesztiválra. Faisal Helwaninak persze maga felé hajlott a vénája, a megállapodásuk szerint Enónak segítenie kellett újonnan felfedezett bandája, az Edikanfo felvételét és kiadását.
Az Edikanfo korrekt ghánai highlife zenét játszott, tele dobbal és fúvóssal, funkys gitárokkal. A stúdióviszonyok (alig volt mikrofon) kissé árnyalták az összképet, de ami lejött, az a maga korában ütős produkciónak számított. Ám mire megjelent, Ghánában éjszakai kijárási tilalmat vezetett be a katonai juntát megdöntő J. J. Rawlings, ami a klubélet és a zenekarok befagyásával járt. Feloszlott az Edikanfo is, aztán a tagjai szétszóródtak a világban.
Negyven év kellett, hogy újra összeálljon, hogy végre megmutathassa magát. Nem tudom, mi lett belőle ebben a járvány sújtotta fesztiválszezonban. Mindenesetre azt a ’81-es korongot most újra kiadta a Glitterbeat. Halmozottan hátrányos helyzetű, de mondom, a maga korában igazán ütős highlife-ként… Bárcsak ilyen kerek lenne a sztorijuk vége is! (Glitterbeat Records, 2020)
