9Bach: Tincian Érzékeny, intelligens, eredeti, intim és finom, nagyon finom. Szerintem még soha nem hallottam kelta gyökerű zenét, ami úgy elragadott volna, mint a walesi 9Baché. Ahogy olyat se, ami ennyire másképp lett volna kelta, mint minden más. Atmoszferikus, popos, dubos, elektronikus, vagy ha úgy tetszik, olyan, mint amikor bármi megtörténhet álmunkban. Simán belefér, hogy az ausztráliai bennszülötteknél vagy Görögországban járjunk, elvégre a Tincian utazást jelent, annak minden értelmében.
A 9Bachnak két lelke van, az énekes Lisa Jen (a borítón) és a gitáros Martin Hoyland. Az első lemezükön még csupa népdalfeldolgozást játszottak (2009-ben), aztán rákaptak a dalszerzés ízére, így már erre a korongra (tízből) kilenc saját szerzeményük került. Hogy az összes rendkívüli, azt talán túlzás lenne mondani, de a fele tényleg az, komolyan. És ez nekem nemcsak a csillagos ötöshöz elég, de ahhoz is, hogy a Tincian az év egyik szenzációjának tűnjön. (Real World Records, 2014)
Bixiga 70: Ocupai Ha a 9Bach "másképp kelta", akkor a Bixiga 70 "másképp afrobeat", minimum. Persze nagyon is kihallatszik a mélyéről az "eredeti", nem említve, hogy a 70-es szám is arra - nevezetesen Fela Kuti Afrika 70 nevű zenekarára - utal. Vagy azt, hogy a kollektíva egyik kulcsfigurájának tűnő Mauricio Fleury (a Fela-dobos) Tony Allen tanítványa volt. Kívüle még kilencen alkotják a brancsot, két gitárral és egy sereg fúvós meg ütőhangszerrel. 2011-ben debütáltak elég nagy szenzációt keltve, de arra most még rátettek egy lapáttal.
S-o Paulo Bixiga nevű negyedéhez kötődnek, onnan a nevük másik fele, és ami még fontosabb, onnan a hangvételük is. Plebejus és forradalmi, mindent elsöprő és beszippantó, az afrobeat és a brazil városi tánczenék jegyeit egyaránt magán viselő fúzió. Jól megrakva poliritmusokkal, funkkal, etiópiai, kongói és mali színekkel is - csupán az ének hiányzott belőle az első hallásra, de aztán lemondtam róla... Bármiképp is, erre szokták azt mondani, hogy "gyilkos", a legnagyobb megelégedéssel. (Mais Um Discos, 2014)
alá
Sierra Leone's Refugee All Stars: Libation Ez a korong arról az italról kapta a címét, amit csak a legkülönlegesebb alkalmakkor fogyasztanak Afrikában. A Sierra Leone's Refugee All Stars a tízéves fennállását ünnepelte vele, illetve azt a páratlan utat, amit a polgárháború kitörése után bejárt. A guineai Kalia menekülttáborában találkoztak a tagjai, és csak sorstársaik szórakoztatására álltak össze, mielőtt két amerikai filmes rájuk kattant. Zach Niles és Banker White három évig - egészen New Orleansig - követte őket, és mire befejezték filmjüket, a Living Like a Refugee című debütalbum is kijött. 2006-ban jártunk. A háború akkor már nem dúlt, de kiváltó oka, a rettenetes szegénység megmaradt, és konzerválta az együttes hitelességét. Egyre szaporodtak a nemzetközi meghívások, és közben bedurrantak a lemezpiacon is: a 2010-es Rise and Shine "az év albumaként" végezte az európai világzenei rádiósok listáján.
Most pedig ettől a Libationtől ájuldozik mindenki, és talán senki sem véletlenül. A hangzása az első albumot idézi, mintha az akusztikus gitárokkal előhívhatnák a tábortűzi hangulat emlékét. Persze szólnak, mint az atom; és úgy hatnak, ahogy az egy magára valamit is adó esszenciától elvárható: ellenállhatatlanul. Hozzám különösen kegyes narkotikum ez, hiszen a nagy része reggae alapú, mégpedig abból a veretesből, amit manapság roppant kevesen művelnek a világban. (Cumbancha, 2014)
Mayra Andrade: Lovely Difficult A túróba, valahogy elmulasztottam Mayra Andrade előző három lemezét; nem is tudom, hogyan hitessem el, hogy egy csapásra ő lett a zöld-foki kedvencem. Még ha nem is kimondottan csak oda való dolgokat énekel.
Az úgy volt, hogy Mayra - a Zöld-foki-szigetek (hetvenötben kikiáltott) függetlenségéért küzdő - édesapja jobbnak látta, ha felesége inkább a baráti Kubában szül, így egy ideig Havannában dekkolt a család. Aztán ahogy beköszöntött a szabadság, hazatértek, de Mayrának hamarosan csomagolnia kellett megint, majd édesanyjával és diplomata nevelőapjával Szenegálban, Angolában és Németországban élt. Tizennégy éves korában tért vissza Santiagóba, de végül továbbállt megint - ezúttal Párizsba, ahol kikötött végül.
Na most, ha műfaji tekintetben csak annyit öntött volna dalaiba, amennyit beszippantott a kalandozásai során, már az bőven elég lett volna, hogy... De ennél jóval durvább a felhozatal. Ugyanakkor korántsem attól olyan lenyűgöző Mayra lemeze, hogy a mornától a bossa nováig, a poptól a sanzonig, a reggae-től a dzsesszig minden belefér, vagy hogy azok mentén négy nyelven énekel. Hanem attól, hogy mindezt valami elképesztően mélyről fakadó személyességgel teszi, ráadásul egy olyan zenekar élén, amely egészen pontosan tudja, hogy hol a határ. Tényleg csoda, de ez van. Egyszerre változatos és egységes, könnyed és elmélyült, melankolikus és előremutató. Ez igen! (Sterns Music, 2014)
