Kiran Ahluwalia: Sanata: Stillness Kiran Ahluwalia az északkelet-indiai Patmában született, ahonnan kilencéves korában – az indiai–pakisztáni háború elől menekülve – a szüleivel Kanadába települt. Torontóban pénzügyi tanulmányokat folytatott, de olyan erősen kötődött a zenei gyökereihez, hogy egy évtizedre visszatért szülőföldjére, és elmerült a ghazal hagyományában. 2000-ben a Kashish-Attraction című albummal debütált, amit 2003-ban a Beyond Boundaries, majd 2007-ben a portugál fadozenészekkel közös Wanderlust követett. Ez már nemzetközi figyelmet is kapott, de Kiran egyelőre még nem emelkedett ki a kelet–nyugati átjáró utasai közül. Aztán Torontóban meghallotta a Tinariwen zenekart, és attól megváltozott minden. A producer Justin Adams segítségével sikerült összehozni egy közös felvételt Párizsban, amit megfejelt a sivatagi blues másik klasszikusával, a Terakafttal. Így született meg 2011-re az Aam Zammen: Common Ground című album, amin Nusrat Fateh Ali Khan klasszikusa, a Mustt Mustt mali blues változatban szerepelt, Kirant a mennyei csillagok közé emelve.
Az indiai–mali fúzió mellett egy kis szolid dzsessz is belopta magát Kiran univerzumába, miután a New Yorkban élő (pakisztáni) gitáros, Rez Abbasi felesége lett. És ezzel az idei Sanata: Stillness albumhoz értünk, melyet immár híres vendégek nélkül, zömmel Kiran szerzeményeiből vettek fel. Az észak-afrikai és nyugati befolyások szerencsére nem árasztották el Kiran mélyen ázsiai hangoltságát, csupán az albumot záró – s amúgy kitűnő – Nusrat Fateh Ali Khan-feldolgozásban (Lament) pörgött be a billentyű és a gitár. Addig a harmónium és a tabla vitte a prímet – szigorúan a mélyére, a sűrűjébe. (Arc Music, 2015)
Buena Vista Social Club: Lost and Found Kezdjük a névsorral, mert az most magáért beszél! Ibrahim Ferrer, Rubén González, Compay Segundo, Cachaito López, Guajiro Mirabal, Eliades Ochoa, Omara Portuondo… Szóval a teljes vezérkar. Négyen már nem élnek közülük – tőlük is búcsúzik az idei „Adios” turnéjuk.
A Buena Vista Social Club történetét többször is érintettük ezeken a hasábokon. Az amerikai gitáros-producer Ry Cooder 96-ban azzal a céllal vágott Kubának, hogy felkutassa egy régi lemez (Estrellas de Areito) még élő muzsikusait. Néhányat megtalált, néhányat az Afro Cuban All Starst vezető Juan d’Marcos González mutatott be neki. Aztán bevonultak az Egrem stúdióba, ahol hét nap alatt felvették a világzene történetének legsikeresebb albumát. A világ egyik felét azonnal levették a lábáról, a másiknak még kellett egy év, amikor is Wim Wenders dokumentumfilmet készített az énekes Ibrahim Ferrer első szólólemeze felvételéről.
Ferrer után Rubén González, Omara Portuondo, Guajiro Mirabal és Cachaito López következett, úgyhogy turnézásra gyakran adódott alkalom. Olykor azt az érzést keltette a társulat, mintha frissíteni szeretne a hangján és a számain, de mindig akkor volt az igazi, amikor a régi ügyek kerültek elő.
Ettől érdemel megkülönböztetett figyelmet a Lost and Found című album is, csupa olyan stúdió- és koncertfelvétellel, ami nem jelent meg idáig. Márpedig egyik-másik egyenesen annak a legendás 96-os felvételnek a keretében készült. Mint például Eliades Ochoáé, aki este a stúdióban ragadt egy szál gitárral, miután szétszéledt a csapat (Pedacito De Papel), vagy mint Omaráé, akitől az egyik legnépszerűbb kubai szerelmes dal (Lágrimas Negrast) hallható. De a Tiene Sabor vagy a Guajira En F is jól mutatott volna azon a klasszikus korongon, úgyhogy kockázat nélkül leszögezhető: kincseket talált a producer, Nick Gold. (World Circuit, 2015)
Bamba Wassoulou Groove: Farima Hol volt, hol nem volt, a bamakói Bamba Wassoulou Groove gyökerei a hetvenes években szárba szökő neotradicionális mozgalomig nyúlnak vissza. A gyarmati függetlenség kivívása után ugyanis Maliban állami dotációban részesültek azok a zenekarok, amelyek a helyi hagyományokon alapuló tánczenét játszottak, legalább fúziós alapon. A legsikeresebbnek a Super Rail Band du Bamako, a Les Ambassadeurs Internationales és a Super Djata Band bizonyult, őket bátran nevezhetjük iskolateremtőnek is, olyan alakokat indítva el a pályán, mint Mory Kanté, Salif Keita, Djelimady Tounkara, Kante Manfila és Zani Diabaté.
A Bamba Wassoulou Groove-ot 2012-ben alapította meg az ütős Bamaba Dembele a Super Djata Bandet és a Super Rail Bandet megjárt muzsikusokból. A héttagú zenekarba négy gitárost hívott két eltérő stílusú prímással: míg Moussa Diabaté az emelkedett manding hagyomány felől penget, Baini Diabaté a zúzós Jimi Hendrix és Jimmy Page megszállottjaként cseperedett fel. Ráadásul az énekes Ousmane Diakité is legalább kétféle hangütést képvisel, egyszerre idézve meg a manding- (Kasse Mady Diabaté) és a soul- (Otis Redding, Wilson Pickett) isteneket.
Mindennek az eredménye lenyűgöző: magával ragadó, eksztatikus gitárzene. Az a fajta afrorock, ami masszív hagyományra épül, de a maga sajátos formájában egyértelműen újszerű. Miután magunkhoz térünk az ámulatból, leszögezhetjük: alighanem az év legsúlyosabb afrikai felfedezéséhez adódott szerencsénk. (Label Bleu, 2015)
