Santrofi: Alewa A rossz nyelvek szerint a ghánai fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy mi fán termett a highlife muzsika. Ma már elvannak nélküle, számukra izgalmasabb a rap és az elektronikus alapú tánczene, de arról is hallani lehet, hogy kibontakozóban van valamiféle highlife-revival. Fényes példája a Santrofi együttes Alewa című albuma, de mielőtt a közepébe vágnánk, idézzük fel ezt a hagyományt!
A highlife az 1920-as évektől kezdett terjedni a jómódú városi népek szórakoztató muzsikájaként. Kiköpött „világzene” volt, melyben a nyugat-afrikai dallamok és ritmusok éppen úgy érvényesültek, mint a szvinges, dzsesszes tánczenék. Komoly szerepet játszottak benne a fúvós hangszerek, de az ötvenes évektől a villanygitárok is jól érvényesülhettek; és miután Ghána függetlenné vált, a highlife az aranykorát élte – míg Kwame Nkrumaf miniszterelnököt száműzetésbe nem kényszerítette egy katonai puccs. Attól kezdve egyik puccs szinte a másikba ért, annak „rendjén” beütött a gazdasági összeomlás, a nyomor és a korrupció. A szórakozóhelyeknek lőttek, a vezető muzsikusok külföldre menekültek. Angliából, Kanadából és Németországból hallhattuk hírüket – a legtöbbre az Osibisa vitte, de Pat Thomas és Ebo Taylor is jól boldogult.
Többek közt velük játszottak a Santrofi tagjai is, míg a basszeres Emmanuel Ofori nem érezte úgy, hogy ideje saját vállalkozásba kezdeni. Még nem volt lemezük, de tavaly már a legrangosabb fesztiválokra – a WOMAD-ra, a WOMEX-re, a Roskildére – hívták őket. Kár, hogy az idei vészterhes évben vesztegelniük kell, jóllehet Alewa című korongjuk messze megfelel minden várakozásnak. Vérprofi és változatos bulizenét kínál, amiből az afrobeat, a funkos pop és a karibi zenék hívei egyaránt kiszippanthatják a magukét. Minden porcikájában Peace, Love, Happiness, ahogy arra a név és a cím kötelezi. Santrofinak ugyanis azt a négyszárnyú madarat hívják az akán mitológiában, amelyik a szabadság jelképe, az Alewa pedig a feketék és a fehérek harmonikus viszonyának a metaforája. Na, de jól jön ez majd jövőre is! (Out/Here Records, 2020)
Trio Tekke: Strovilos A ciprusi Antonis Antoniou két menő vállalkozást is jegyez: a Trio Tekkét és a Monsieur Doumanit. Feldolgozott népzenével kezdte mindkettő, de most már a saját nótáikat nyomják, egyre jellegzetesebb hangvétellel és egyre vadabbul.
A 2015 óta működő Trio Tekke – a dobos Dave De Rose csatlakozása óta immár kvartett – fő befolyása a görög blues, a rembetiko. Vagyis az a kávéházi muzsika, amelyik a múlt század húszas éveiben a görög–török háborút követő lakosságcsere nyomán szökkent szárba a kikötővárosokban a maga felkavaróan személyes, érzéki és narkotikus dalaival.
Az utóbbi évtizedekben többen is nekifutottak annak, hogy aktualizálják vagy populárisabbá tegyék ezt a hagyományt, legutóbb Dimitrisz Misztakidisz jeleskedett a műfajban. De olyat, mint amit a Trio Tekke művel, nem hallhattunk idáig. Az ő produkciójuk ugyanis velejéig rockzene: vaskos, hangos, kemény és energikus, ráadásul nem átall távoli földrészek irányzatai felé kacsingatni. És mégis, minden forradalmi újítás dacára, csak úgy süt a dalaikból a rembetiko.
Annyira friss és annyira régi ez a muzsika, hogy a rendpárti újságíróknak új címkét kellett hozzá kreálniuk: neorembetiko.
A Strovilos a Trio Tekke negyedik (és magasan a legjobb) albuma, azt jelenti magyarul, hogy szélvihar. És hát tényleg így van. Az pedig csak hab a tortán, hogy vendégként Dimitrisz Misztakidisz is énekel rajta. (Riverboat Records, 2020)
Niemi: Spiraalit / Spirals Tente, baba, tente… Közismert népi ringatónk azt a tévhitet keltheti, hogy egy altatódalnak nélkülözhetetlen kelléke a baba. Holott szó sincs róla! Saját magunkat éppen úgy álomba dalolhatjuk, ha menekülni szeretnénk az ébrenléttől.
Mint debütáló albuma borítóján írja, a finn Inke Niemi is altatókat szokott énekelni, amikor szabadulnia kell a szorongástól, stressztől, depressziótól. Spiraalit című albumának dalait akkor kezdte írni, amikor meghalt az édesapja, és azt érezte, hogy csak egy erdő sűrűjében találhat megnyugvásra. Ott aztán a fák, a madarak és a szél hangjai összefonódtak az énekével, és olyan mély gyökeret eresztettek, mintha egy varázslatos álomvilágba merültek volna. Tente, Inke, tente… És mire felocsúdott, megszületett a Spiraalit.
Ennek a tíz dalnak meglehetősen hajmeresztő – olykor egyenesen félelmetes – az intimitása, és totális ráfordulást követel attól, aki bátorkodik hozzá… Ez nem pihentető, nem meditatív, nem trendi, és nem könnyen emészthető muzsika. Nem fogják játszani a rádiók, és alighanem elkerüli a sikerlistákat, pedig az a fajta, amire szerintem könyörtelenül szükség van. Szinte alig hallhatóan csendes, és az ének mögött csak kantelével és (ambientre hajazó) elektronikával operál, mégis képes ellenállhatatlanul behálózni. És akkor dermesztő békesség, de legalábbis halálos nyugi van. (Bafe’s Factory, 2020)
