Lemez

World music: szokatlan

Zene

módon két körben is tombolhatunk, de aztán mély álomba kell merülnünk…

Santrofi: Alewa A rossz nyelvek szerint a ghánai fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy mi fán termett a highlife muzsika. Ma már elvannak nélküle, számukra izgalmasabb a rap és az elektronikus alapú tánczene, de arról is hallani lehet, hogy kibontakozóban van valamiféle highlife-revival. Fényes példája a Santrofi együttes Alewa című albuma, de mielőtt a közepébe vágnánk, idézzük fel ezt a hagyományt!

A highlife az 1920-as évektől kezdett terjedni a jómódú városi népek szórakoztató muzsiká­jaként. Kiköpött „világzene” volt, melyben a nyugat-afrikai dallamok és ritmusok éppen úgy érvényesültek, mint a szvinges, dzsesszes tánczenék. Komoly szerepet játszottak benne a fúvós hangszerek, de az ötvenes évektől a villanygitárok is jól érvényesülhettek; és miután Ghána függetlenné vált, a highlife az aranykorát élte – míg Kwame Nkrumaf miniszterelnököt száműzetésbe nem kényszerítette egy katonai puccs. Attól kezdve egyik puccs szinte a másikba ért, annak „rendjén” beütött a gazdasági összeomlás, a nyomor és a korrupció. A szórakozóhelyeknek lőttek, a vezető muzsikusok külföldre menekültek. Angliából, Kanadából és Németországból hallhattuk hírüket – a legtöbbre az Osibisa vitte, de Pat Thomas és Ebo Taylor is jól boldogult.

Többek közt velük játszottak a Santrofi tagjai is, míg a basszeres Emmanuel Ofori nem érezte úgy, hogy ideje saját vállalkozásba kezdeni. Még nem volt lemezük, de tavaly már a legrangosabb fesztiválokra – a WOMAD-ra, a WOMEX-re, a Roskildére – hívták őket. Kár, hogy az idei vészterhes évben vesztegelniük kell, jóllehet Alewa című korongjuk messze megfelel minden várakozásnak. Vérprofi és változatos bulizenét kínál, amiből az afrobeat, a funkos pop és a karibi zenék hívei egyaránt kiszippanthatják a magukét. Minden porcikájában Peace, Love, Happiness, ahogy arra a név és a cím kötelezi. Santrofinak ugyanis azt a négyszárnyú madarat hívják az akán mitológiában, amelyik a szabadság jelképe, az Alewa pedig a feketék és a fehérek harmonikus viszonyának a metaforája. Na, de jól jön ez majd jövőre is! (Out/Here Records, 2020)


 

 

 

 

Trio Tekke: Strovilos A ciprusi Antonis Antoniou két menő vállalkozást is jegyez: a Trio Tekkét és a Monsieur Doumanit. Feldolgozott népzenével kezdte mindkettő, de most már a saját nótáikat nyomják, egyre jellegzetesebb hangvétellel és egyre vadabbul.

A 2015 óta működő Trio Tekke – a dobos Dave De Rose csatlakozása óta immár kvartett – fő befolyása a görög blues, a rembetiko. Vagyis az a kávéházi muzsika, amelyik a múlt század húszas éveiben a görög–török háborút követő lakosságcsere nyomán szökkent szárba a kikötővárosokban a maga felkavaróan személyes, érzéki és narkotikus dalaival.

Az utóbbi évtizedekben többen is nekifutottak annak, hogy aktualizálják vagy populárisabbá tegyék ezt a hagyományt, legutóbb Dimitrisz Misztakidisz jeleskedett a műfajban. De olyat, mint amit a Trio Tekke művel, nem hallhattunk idáig. Az ő produkciójuk ugyanis velejéig rockzene: vaskos, hangos, kemény és energikus, ráadásul nem átall távoli földrészek irányzatai felé kacsingatni. És mégis, minden forradalmi újítás dacára, csak úgy süt a dalaikból a rembetiko.

Annyira friss és annyira régi ez a muzsika, hogy a rendpárti újságíróknak új címkét kellett hozzá kreálniuk: neorembetiko.

A Strovilos a Trio Tekke negyedik (és magasan a legjobb) albuma, azt jelenti magyarul, hogy szélvihar. És hát tényleg így van. Az pedig csak hab a tortán, hogy vendégként Dimitrisz Misztakidisz is énekel rajta. (Riverboat Records, 2020)

 

 

 

 

Niemi: Spiraalit / Spirals Tente, baba, tente… Közismert népi ringatónk azt a tévhitet keltheti, hogy egy altatódalnak nélkülözhetetlen kelléke a baba. Holott szó sincs róla! Saját magunkat éppen úgy álomba dalolhatjuk, ha menekülni szeretnénk az ébrenléttől.

Mint debütáló albuma borítóján írja, a finn Inke Niemi is altatókat szokott énekelni, amikor szabadulnia kell a szorongástól, stressztől, depressziótól. Spiraalit című albumának dalait akkor kezdte írni, amikor meghalt az édesapja, és azt érezte, hogy csak egy erdő sűrűjében találhat megnyugvásra. Ott aztán a fák, a madarak és a szél hangjai összefonódtak az énekével, és olyan mély gyökeret eresztettek, mintha egy varázslatos álomvilágba merültek volna. Tente, Inke, tente… És mire felocsúdott, megszületett a Spiraalit.

Ennek a tíz dalnak meglehetősen hajmeresztő – olykor egyenesen félelmetes – az intimitása, és totális ráfordulást követel attól, aki bátorkodik hozzá… Ez nem pihentető, nem meditatív, nem trendi, és nem könnyen emészthető muzsika. Nem fogják játszani a rádiók, és alighanem elkerüli a sikerlistákat, pedig az a fajta, amire szerintem könyörtelenül szükség van. Szinte alig hallhatóan csendes, és az ének mögött csak kantelével és (ambientre hajazó) elektronikával operál, mégis képes ellenállhatatlanul behálózni. És akkor dermesztő békesség, de legalább­is halálos nyugi van. (Bafe’s Factory, 2020)

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.