Interjú

„Egész nap csak úszni az óceánban”

György Andi hegedűs, énekesnő

  • Láng Dávid
  • 2020.06.07 08:10

Zene

Animációs filmkészítőnek és grafikusnak tanult, éveket húzott le irodistaként, míg eldöntötte, hogy főállású zenész akar lenni. Szerencsét próbált a Kanári-szigeteken, ahol paradicsomi élete volt, nemrég mégis hazaköltözött.

Magyar Narancs: Hogyan lettél hegedűs?

György Andi: Amikor első osztályos koromban feltették a kérdést, ki akar zenét tanulni, szinte kiestem a padból, hogy zongorázni szeretnék. Egy pianínó volt a vágyam, de a szüleim úgy gondolták, ez nem igazán kompatibilis a panellakás harmadik emeletével. Ezért édesapám, aki elkísért a zeneiskolai beiratkozásra, trükkhöz folyamodott: beterelt egy ajtón, ott szolmizálnom kellett valamit, feltettek pár kérdést, majd közölték, hogy gratulálnak, fel vagyok véve hegedűre. Ekkor rám nézett, hogy „jó lesz?”, én pedig annyiban hagytam. Mint kiderült, „véletlenül” rossz terembe mentünk.

MN: Milyen előadók hatottak rád?

GYA: Gyerekként sok spanyol és portugál zenét hallgattam, nagyon szerettem például a fadót. Később bejött a képbe Norah Jones, szerintem akinek van egy kis affinitása a jazz felé, őt nem tudja megkerülni. A könnyűzenében a legnagyobb sokkot Björktől kaptam, az első perctől fogva utánozhatatlannak tartottam a hangját és a személyiségét is. A magyarok közül Szirtes Edina Mókus volt rám nagyon nagy hatással énekesnőként és hegedűsként is.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: Mikor döntötted el, hogy zenélésből akarsz élni?

GYA: Viszonylag későn, a húszas éveim elején, amikor már évek óta csináltam. Volt egy hat-hét évig tartó munkahelyi próbálkozásom irodistaként, banki alkalmazottként, diszpécserként, de egyikben sem éreztem otthon magam. Ezért amikor egy ponton azt vettem észre, hogy a zenéből is befolyik nagyjából ugyanannyi, úgy voltam vele, hogy miért ne koncentrálhatnék kizárólag erre?

MN: Voltak hullámvölgyek, amikor úgy gondoltad, mégiscsak biztosabb lenne egy irodában?

GYA: Nemcsak voltak, folyamatosan vannak, a kiszámítható időbeosztás és a havi fix is vonzó tud lenni. Mára megtanultam a „naptáréletmód” szerint működni, hozzászoktam, hogy különbözőek a mindennapjaim és a feladataim. Főleg hétvégén dolgozom, és sokszor olyasmihez kell igazodnom, amit nem is én írok bele, csak látom, hogy ott van: egy próba, egy koncert, amikor nem vállalhatok egyéb munkát, nem csinálhatok programot. Ehhez azonban idő kellett.

MN: Énekelni mikor kezdtél?

GYA: Ebben sem volt szándékosság. Az egyik első zenekarom a balkáni zenét játszó Travarica volt, már ott is helyettesítettem néhányszor az énekesnőt, de nagyon kellemetlenül éreztem magam: sosem tanultam énekelni, és emiatt úgy éreztem, nem is értek hozzá. A fordulat nyolc-kilenc éve jött el, amikor beléptem a Cabaret Medranóba, ott már vokalistaként is számítottak rám. Nehezen barátkoztam meg a feladattal, sokáig féltem tőle, de idővel elkezdett jólesni.

MN: Évekig éltél a Kanári-szigeteken. Milyen ott zenésznek lenni?

GYA: Attól függ, milyen minőségben vagy kint. Én kétfajta életmódot is kipróbáltam. Az egyik a klasszikus utcazenélés: hostelben önkénteskedtünk heti néhány napot szállásért és ellátásért cserébe – akkor még nem voltam egyedül –, a fennmaradó időben pedig játszottunk. Kialakultak a jól bejáratott helyeink, elég sikeresen működött a dolog. Pár hónap múlva már önkéntes munkára sem volt szükségünk, szobabérléssel együtt is fenn tudtuk tartani magunkat.

A másik az, amikor alkalmazott zenészként dolgozol ötcsillagos szállodákban. Lényegében itt is ugyanazt csinálod, mint az utcán, csak kötelezően kiöltözve, az ellátáson túl korrekt havi fixért. Ez persze szabadságvesztéssel járt, cserébe kiszámíthatóbb és stabilabb volt, ráadásul óriási rutint adott. Itt tanultam meg igazán énekelni, de hegedűsként is sokat fejlődtem.

MN: Miért jöttél haza?

GYA: Attól féltem, hogy kiégek. Napi két-három órán át kellett játszani ugyanazt a repertoárt, ami teljesen háttérbe szorította a kreativitásomat. Eleinte tele voltam tervekkel, hogy majd írok egy csomó saját zenét, de ezekből semmi nem lett. Annyira lekötötték minden energiámat a koncertek, hogy egyszerűen nem tudtam alkotni mellette. De akkor sem volt jobb a helyzet, ha nem volt szerződésem. Egy foglaltházban laktam Gran Canarián, ez gyakorlatilag egy full extrás szállás volt teljesen ingyen.

Ott még az a teher sem volt, ami alatt nőne a pálma, vagyis teljesen ellustultam. Annyira jólesett egész nap csak úszni az óceánban, strandolni és élvezni az életet, hogy tényleg ez töltötte ki az időm legnagyobb részét. Kivittem egy csomó cuccot, loopert, pedálokat, ilyesmit, és azt vettem észre, hogy beporosodtak. Utcazenélni továbbra is eljártam, a saját ötleteimmel viszont egyáltalán nem haladtam. Rá kellett jönnöm, hogy a kreatív munkához egyszerűen túl kényelmes nekem ez az életmód.

MN: Mi történt azóta, hogy újra itthon vagy?

GYA: Rögtön a hazaérkezésem után beléptem énekesnőnek a kedvenc gyerekkori zenekaromba, a Malacka és a Tahóba. Ez már egy ideje lógott a levegőben, mert az elődöm többször is elment hosszabb szülési szabadságra, de én mindig külföldön voltam. Emellett tagja vagyok a Cabaret Medranónak és a Vörösfenyőnek, utóbbi egy igazi örömzenekar a barátaimmal. Nemrég elkezdtem tanítani, és van egy új projektem is Kertész Endre csellistával. Paavo Nurmi a neve, jelentős részben improvizációra épül. A minap például élőben kísértük a Grund Színház Hazaviszlek című előadását, amelyet online lehetett megnézni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Neked ajánljuk