World music: a napokban

publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Saban Bajramovi c` - a gypsy legend.

Bármennyire kedveljük is Boban Markovic zenekarát, azért az mégsem volna szerencsés, ha a Balkán cigányzenéjét egy lakodalmas rezesbandával azonosítanánk. Persze amíg a lemezterjesztés megoldatlan, aligha lehet árnyaltabb képünk, és ahogy eddig nem jutottak el hozzánk Saban Baramovic szerbiai kiadványai, könnyen lehet, hogy ez a - már kimondottan a nemzetközi piacra szánt - holland anyaga is ismeretlen marad. Márpedig pillanatok alatt kiderül belőle, mitől olyan masszív Bajramovic legendája.

Annak idején egy nő miatt meglépett a seregből, és ezért börtönbe került - azokból az évekből és abból a kínlódásból érett a szerbek híres-hírhedt énekesévé. A Balkán sűrű bluesa az övé, hol véres-könynyes, hol betépett, magával rántó dalokkal, és Bajramovicnak nemcsak hangja van ehhez, de súlyos zenekara is. Abban gitár, bőgő, hegedű, dob, trombita, szaxofon és borzasztó profizmus - kacsintsanak a dzsessz vagy a népzene felé, azonos érzékenységgel feszül a húr. Annak, hogy afféle helyi roma "világslágerek" is a lemezre kerültek, mint az Opa cupa vagy a Djelem, djelem, vélhetően a marketingben keresendő oka van - én ellettem volna nélkülük szívesen, de velük is, úgy gondolom: ebben az évben ez a korong szállt a legmagasabbra a Balkánon. (World Connection, 2001) HHHHH alá

Mory Kante: Tamala. A guineai énekes-korás Mory Kante a nyolcvanas évek elején vált a fúziós afrodiszkó intézményévé Párizsban. Jó tíz évig zavartalanul uralta ott a - Maliból érkezett Salif Keita sorstárssal megosztott - mezőnyt az élvonalban, még az MTV-t is megfektette Yeke Yeke című slágerével. Aztán új arcok tűntek fel, Kantéén pedig mintha megkopott volna a fény: az utóbbi években már inkább csak a méltó tisztelet, mint a spontán izgalom hangján került szóba. Így aztán nagyon ráfért már egy olyan új dobás - amely azonnal maga mögé utasítja a világzenei sikerlistákat -, mint ez a Tamala.

A malinka törzs nyelvén azt jelenti, hogy vándorló griot: a nyugat-afrikai hierarchiában ezek a született zenészek hivatottak arra, hogy nemzedékről nemzedékre, faluról falura vagy mostanság földrészről földrészre továbbadják a manding kultúra emlékeit. Ez a derék dolog persze érdektelen is lehetne számunkra, de mondom, Kante most nagyon összeszedte magát. A Tamala nem kevésbé táncosabb, mint anno az Akwaba Beach, a Touma vagy a Nongo Village volt, de a visszafogottabb elektronikus programozásban ezúttal nem oldódik fel a tradicionális hangszerek, a kora, a balafon és a dobok súlya. Még az echte globál rádiósláger Nin Kadi szirupállománya is belefér, más kérdés, hogy az album - és egyben Mory Kante életművének egyik - csúcspontja a kimondottan akusztikus Alamina Badoubaden. Annak perceiben nemcsak utazhatunk, de jóvátehetetlenül alámerülhetünk Nyugat-Afrikában. (Next Music/Sono, 2001) HHHH és fél

Fanfare Ciocarlia: Iag Bari. A moldáviai Zece Prajeni egy apró falu, melyet roma lakossága az egy főre eső rezesbandák kimagasló számával írt be a világzene történetébe. A Fanfare Ciocarlia viharos tempójával tűnt ki kezdetben mind közül, de most már az is feljegyezhető róla, hogy nemcsak menyegzői-keresztelői-temetkezési-s a többi alkalmazásban állja a sarat, hanem - immár harmadszor - lemezen is.

Mert az önismétlést elkerülendő, jeles bukaresti kollégákkal álltak össze ezúttal: Dan Armeanca, a helyi Michael Jackson énekel, a dettó legendás Costel Vasileu trombitál, két számot a komplett Rom Bengali dob fel, továbbá egy bolgár asszonykórus is bele lett keverve egy dal történetébe. Ami a tradicionálisokat illeti, azoknak lőttek; Adrian Sical formás szerzeményei, feldolgozás gyanánt pedig egy latin örökzöld (Moliendo Café) és egy kötelező balkáni kör (Bubamara) teszi még színesebbé a kínálatot, melynek popularitása dicséretesen távol áll az olcsó kommersztől. (Piranha/Zenesegély, 2001) HHHHH

David Krakauer: A New Hot One. Ez a lemez egyrészt arra a kérdésre válaszol, hogy a letűnt jiddis hagyomány szinkronba hozható-e a New York-i ezredfordulóval; másrészt arra, hogy egyszersmind összefonható-e az avantgárd dzsesszel, rockkal, komolyzenével. De ha pusztán az merülne fel, hogy készült-e az utóbbi két-három évben überelhetetlennek tetsző klezmerlemez, akkor is minimum három igennel kellene felelnem.

És lám, mindehhez elég egy olyan zseniális pali, mint David Krakauer. 1992 nyarán a rákospalotai Csokonai művházat is lenyűgözte: akkoriban még a Klezmaticsban klarinétozott. A Rhythm and Jews és a Jews with Horns albumokon hallhattuk, aztán továbbállt - talán nem elégítette ki a világ legjobb klezmerzenekara, nem tudom. Ami biztos: John Zorn 1995-ben az ő új triójával (Klezmer Madness!) indította Tzadik nevű - s a "radikális" zsidó zenékre szakosodó - kiadóját, melynek ez a Krakauer-féle "őrület" a legkelendőbb terméke azóta is. De a Kronos Quartettel készült The Dreams and Prayers of Isaac the Blind sem kevésbé emlékezetes - a Time Out magazin olvasói 1997 legjobb tíz albuma közé választották, a turnéján pedig padlót fogott a londoni Royal Festival Hall, a brooklyni Academy of Music és az amszterdami Concertgebouw. Mindazonáltal ez az A New Hot One a csúcs. Ebben nemcsak öszszegződik, de új minőséget is teremt Krakauer klasszikus és népzenei és dzsesszes + kelet-európai és balkáni és New York-i iskolázottsága. És közben nyoma sincs semmiféle intellektuális agyalásnak, annál inkább az érzelmi telítettsége kap el, elvégre az igazi klezmer az eksztázis zenéje kell hogy legyen: túláradó örömmel és artikulálatlan fájdalommal.

Ráadásul Krakauernek mákja is van. Ehhez az anyaghoz olyan kísérőket talált, akik nem pusztán szolgálják, de úttörők maguk is. Mark Stewart könyörtelen gitárjával korántsem csak szófordulat a - klezmer és Jimi Hendrix összevonásából születő - Klezdrix, Ted Reichman harmonikája Piazzolla mélységébe fúr, de Pablo Aslan basszusa és Kevon Norton dobja sem egy szöszmötölős fajta - szóval az a helyzet, hogy bárhonnan nézzük, ez a lemez: tökéletes. (Label Bleu, 2000) HHHHH

Chava Alberstein: Foreign Letters. Három évvel ezelőtt, amikor Chava (is) összeállt a Klezmaticsszal, Izrael vezető dívájaként túl volt már vagy ötven albumon, de hogy az óperencián túl is befusson, nagyon kellett az a közös The Well album. Chava Izraelben élő öreg jiddis költők verseire írt - a Klezmatics hangszerelésével - zenét, s az így születő sanzonokon a klezmer, valamint Edith Piaf, Marlene Dietrich, Billie Holiday hatása egyaránt pompásan átszüremlett. (A jiddis kultúra ápolása különben nem tartozik a fiatal héber állam kedvenc foglalatoskodásai közé, de Chavát, aki családjával 1947-ben, születése évében vándorolt ki a fenyegető lengyelországi antiszemitizmus elől, ez aligha feszélyezi; amikor Izrael megszállta Libanont, békepárti dalokkal tüntetett, s akkor is megúszta, legfeljebb indexre tették a rádióban.)

Nos, aki hallotta a The Wellt, hamar rádöbbenhet: ez a Foreign Letter többé-kevésbé annak a nyomán halad (az idős mesterek versein túl néhány héber és egy angol szám), viszont aki nem hallotta, az egy kicsit jobban jár. Chava hangja, érzékenysége, dalszerző kvalitása, és egyáltalán, az egész album fílingje ugyanis megfelel a The Well nagyságrendjének (a producer Ben Mink is közös), a hangszereléséből-előadásából azonban hiányzik az a különös fény, amely azt klaszszikussá tette, s amelyhez, úgy látszik, nélkülözhetetlen a Klezmatics. (Na•ve, 2001) HHHH

Marton László Távolodó

publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...