World music: felfedezünk

Zene

egy kongói veteránt, egy friss cimbalomzenekart, padlót fogunk a legújabb klezmertől, és kissé megdorgálunk egy görög istennőt. Marton László Távolodó
egy kongói veteránt, egy friss cimbalomzenekart, padlót fogunk a legújabb klezmertől, és kissé megdorgálunk egy görög istennőt.

Savina Yannatou & Primavera en Salonico: Songs Of An Other Savina Yannatout méltattuk már ezen a hasábokon, s bármily jót is mondtunk, nem véletlenül. Káprázatos hang, páratlan nyitottság és hozzá elképesztő technika, ahogy azt a görög és angol akadémiákon magába szívta. És ugye kamatoztatta is rendesen, énekelt barokk zenét, kortárs operát, dzsesszt és népzenét a mediterráneum szinte teljes felhozatalából. Mindehhez Szalonikiben méltó kísérőkre is talált, egy olyan akusztikus társaságra, amely térben, időben és műfajokban éppolyan korlátlanul mozog, mint ő. A Songs Of An Other immár a tizenötödik albuma, és igen sokat mutat Savinából - talán túl sokat is.

Örmény, bolgár, szerb, török, albán, askenázi, kazahsztáni, olasz és görög tradicionálisok alkotják, de ha nem figyelünk a nyelvre, nem olyan sok a különbség, annyira jellegzetes a Primavera en Salonico stílusa. Eddig minden oké; a "kétlakisága" azonban okoz egy kis gondot nekem. Van, hogy Savina "csak úgy elénekli" a dalokat, a társai pedig "csak úgy kísérik" - és olyankor elakad a szó és borsózik a hát, annyira álomgyönyörű az egész. És van, hogy átbillennek valami elborult improvizálásba (plusz sikolyok, lihegés, suttogás et cetera), és akkor szerintem baj van: mesterkélt, és ami kínosabb, idegesítő lesz a szám. Mintha Savina nem tartotta volna kimondottan szem előtt, hogy a "magas" művészet nem feltétlenül mély. (ECM, 2008) ****

So Kalmery: Brakka System Az isten sem érti. Itt van ez a So Kalmery, és nem róla beszél a fél világ. Nézzük csak. Zaire-ban született zenészfamíliában, s amíg tizenhárom éves korában be nem szippantotta a sóbiznisz, még csak a helyi templom kórusában szorgoskodott. Na de akkor lépni kellett, s onnantól folyvást Közép- meg Dél-Afrikában kujtorgott, többek közt olyan hírességek szolgálatában, mint Papa Wemba. Aztán kikötött Párizsban.

Játszott mindent: afrikai rumbát, reggae-t, funkyt, rockot, gospelt, bluest, a rossz nyelvek szerint még flamencót is. S ez több mint életrajzi adalék - ebből a sokféleségből szűrődött le a maga sajátosan pánafrikai stílusa, a "brakka". Lényegében gitárokra épülő tánczenét kell érteni alatta, de azért Kalmery lemezről lemezre mindig megvillant valami végtelenül lírai akusztikus-balladisztikus csodát is. Már az ötödiknél tart. A legutóbbin, a 2001-es Benderán is kiszúrtam, hogy nincs egyetlen rossz szám, és most megint ez van. Nagyon ideje hát ezt elmondani és meghallani. (Pygmalion Records, 2009) *****

Cimbaliband: Feketetó Hazánkban vagy húsz évig Balogh Kálmán uralta a cimbalomzenét, aztán pár éve felzárkózott Lukács Miklós, s amióta (2006-ban) Unger Balázs megalapította a Cimbalibandet, cimbalomfronton aggodalomra már nincs semmi ok. Sőt. Ez a banda kapásból eredeti hanggal kecsegtet: a cimbalom és Wertetics Szlobodán harmonikája együtt viszi a prímet. Második lemezük egy Kalotaszeg közeli kis falu, Feketetó (minden év októberi) kirakodóvásárának a forgatagát idézi meg - ha nem is az állatokat meg a kézművesportékákat, de a lépten-nyomon felcsendülő magyar, román, cigány, szerb, török és még ki tudja, hány forrásból táplálkozó muzsikákat biztosan. S mi több: élvezetesen. A magamfajta, aki már nem feltétlenül kívánna a helyszínen informálódni, feltétlenül hálás lehet ezért. Meg amúgy is azt gondolom, hogy egy kitűnő ötletnek az egyenletesen jó minőségű megvalósítása az album, legfeljebb egyetlen olyan darab hiányzik róla, amit a vásárból kiragadva, nap mint nap csodálnom kéne. (Fonó Budai Zeneház, 2008) ****

Daniel Kahn & The Painted Bird: Partisans & Parasites A (kelet-európai zsidó népzene reneszánszán alapuló) klezmer-revival kitörése óta lassan három évtized telt el. A nyolcvanas és kilencvenes években több hullámban is virágzott a műfaj, újabb és újabb csodák tűntek fel, aztán mintha lecsengett volna kicsit. Ez nem szép dolog a sorstól, de hát ilyen a világ, és általában így van ez minden fellángolás után. Persze attól még lehet egy lemez baromi jó, hogy nem kimondottan trendi. És hála a berlini Oriente Musik kitartásának, nem maradunk klezmerkiadványok nélkül.

A Daniel Kahn vezette The Painted Bird a legfrissebb dobás, és korántsem csak azért, mert új hús egy befülledt piacon. Hanem mert majd kicsattan. Egy detroiti születésű költő-színész-rendező-muzsikus áll a vállalkozás élén; 2005-ben költözött Berlinbe, ahol maga köré gyűjtött pár hasonszőrű madarat. Amit azóta művelnek, az olyan, mint amit a Pogues tett az ír muzsikával: punkos, nyers, vitriolos meg minden. Isteni kocsmazene, s hozzá a kabarék világa, hol jiddis, hol angol nyelven. Olyan svunggal és hangulattal, hogy az embernek eszébe se jusson hiányolni a klezmertől amúgy nehezen elválasztható szomorúságot. Ez merő buli. Nem véletlen, hogy akkora ágyúk is eldurrannak a csapatban, mint Paul Brody vagy Frank London. (Oriente Musik, 2009) *****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.