Savina Yannatou & Primavera en Salonico: Songs Of An Other Savina Yannatout méltattuk már ezen a hasábokon, s bármily jót is mondtunk, nem véletlenül. Káprázatos hang, páratlan nyitottság és hozzá elképesztő technika, ahogy azt a görög és angol akadémiákon magába szívta. És ugye kamatoztatta is rendesen, énekelt barokk zenét, kortárs operát, dzsesszt és népzenét a mediterráneum szinte teljes felhozatalából. Mindehhez Szalonikiben méltó kísérőkre is talált, egy olyan akusztikus társaságra, amely térben, időben és műfajokban éppolyan korlátlanul mozog, mint ő. A Songs Of An Other immár a tizenötödik albuma, és igen sokat mutat Savinából - talán túl sokat is.
Örmény, bolgár, szerb, török, albán, askenázi, kazahsztáni, olasz és görög tradicionálisok alkotják, de ha nem figyelünk a nyelvre, nem olyan sok a különbség, annyira jellegzetes a Primavera en Salonico stílusa. Eddig minden oké; a "kétlakisága" azonban okoz egy kis gondot nekem. Van, hogy Savina "csak úgy elénekli" a dalokat, a társai pedig "csak úgy kísérik" - és olyankor elakad a szó és borsózik a hát, annyira álomgyönyörű az egész. És van, hogy átbillennek valami elborult improvizálásba (plusz sikolyok, lihegés, suttogás et cetera), és akkor szerintem baj van: mesterkélt, és ami kínosabb, idegesítő lesz a szám. Mintha Savina nem tartotta volna kimondottan szem előtt, hogy a "magas" művészet nem feltétlenül mély. (ECM, 2008) ****
So Kalmery: Brakka System Az isten sem érti. Itt van ez a So Kalmery, és nem róla beszél a fél világ. Nézzük csak. Zaire-ban született zenészfamíliában, s amíg tizenhárom éves korában be nem szippantotta a sóbiznisz, még csak a helyi templom kórusában szorgoskodott. Na de akkor lépni kellett, s onnantól folyvást Közép- meg Dél-Afrikában kujtorgott, többek közt olyan hírességek szolgálatában, mint Papa Wemba. Aztán kikötött Párizsban.
Játszott mindent: afrikai rumbát, reggae-t, funkyt, rockot, gospelt, bluest, a rossz nyelvek szerint még flamencót is. S ez több mint életrajzi adalék - ebből a sokféleségből szűrődött le a maga sajátosan pánafrikai stílusa, a "brakka". Lényegében gitárokra épülő tánczenét kell érteni alatta, de azért Kalmery lemezről lemezre mindig megvillant valami végtelenül lírai akusztikus-balladisztikus csodát is. Már az ötödiknél tart. A legutóbbin, a 2001-es Benderán is kiszúrtam, hogy nincs egyetlen rossz szám, és most megint ez van. Nagyon ideje hát ezt elmondani és meghallani. (Pygmalion Records, 2009) *****
Cimbaliband: Feketetó Hazánkban vagy húsz évig Balogh Kálmán uralta a cimbalomzenét, aztán pár éve felzárkózott Lukács Miklós, s amióta (2006-ban) Unger Balázs megalapította a Cimbalibandet, cimbalomfronton aggodalomra már nincs semmi ok. Sőt. Ez a banda kapásból eredeti hanggal kecsegtet: a cimbalom és Wertetics Szlobodán harmonikája együtt viszi a prímet. Második lemezük egy Kalotaszeg közeli kis falu, Feketetó (minden év októberi) kirakodóvásárának a forgatagát idézi meg - ha nem is az állatokat meg a kézművesportékákat, de a lépten-nyomon felcsendülő magyar, román, cigány, szerb, török és még ki tudja, hány forrásból táplálkozó muzsikákat biztosan. S mi több: élvezetesen. A magamfajta, aki már nem feltétlenül kívánna a helyszínen informálódni, feltétlenül hálás lehet ezért. Meg amúgy is azt gondolom, hogy egy kitűnő ötletnek az egyenletesen jó minőségű megvalósítása az album, legfeljebb egyetlen olyan darab hiányzik róla, amit a vásárból kiragadva, nap mint nap csodálnom kéne. (Fonó Budai Zeneház, 2008) ****
Daniel Kahn & The Painted Bird: Partisans & Parasites A (kelet-európai zsidó népzene reneszánszán alapuló) klezmer-revival kitörése óta lassan három évtized telt el. A nyolcvanas és kilencvenes években több hullámban is virágzott a műfaj, újabb és újabb csodák tűntek fel, aztán mintha lecsengett volna kicsit. Ez nem szép dolog a sorstól, de hát ilyen a világ, és általában így van ez minden fellángolás után. Persze attól még lehet egy lemez baromi jó, hogy nem kimondottan trendi. És hála a berlini Oriente Musik kitartásának, nem maradunk klezmerkiadványok nélkül.
A Daniel Kahn vezette The Painted Bird a legfrissebb dobás, és korántsem csak azért, mert új hús egy befülledt piacon. Hanem mert majd kicsattan. Egy detroiti születésű költő-színész-rendező-muzsikus áll a vállalkozás élén; 2005-ben költözött Berlinbe, ahol maga köré gyűjtött pár hasonszőrű madarat. Amit azóta művelnek, az olyan, mint amit a Pogues tett az ír muzsikával: punkos, nyers, vitriolos meg minden. Isteni kocsmazene, s hozzá a kabarék világa, hol jiddis, hol angol nyelven. Olyan svunggal és hangulattal, hogy az embernek eszébe se jusson hiányolni a klezmertől amúgy nehezen elválasztható szomorúságot. Ez merő buli. Nem véletlen, hogy akkora ágyúk is eldurrannak a csapatban, mint Paul Brody vagy Frank London. (Oriente Musik, 2009) *****